Kedves Mindenki,

En teljesen amellet vagyok hogy az eutanazia legalis legyen. Mint orvos, tul sok esetet lattam, ahol eloszor konyortelenul "megkinozzak"az embert mielott engedik meghalni. A sajat velemenyem helyett idemasolok egy reszletet Szathmary Sandor Kazohinia cimu (zsenialis) konyvebol. A konyv tulajdonkeppen egy "Gulliver utazasa" szeru tema, amiben egy angol uriember egy furcsa vilagba kerul. A hatodik fejezetben a "hin"-ek kozott van, akiknek egy tokeletesen logikus-jellegu eletviteluk van. Az uriember leirasat olvassuk most:

   Helyzetem tarthatatlanságát betetõzte egy borzalmas eset, amely keresztényi és humánus felfogásomat a végsõkig feldúlta.
   Egy agonizáló beteget látogattunk meg. Kollégám az alvó beteget megvizsgálta, majd egy másik orvost is odahívott, és az újra megvizsgálta. Ezután az elõbbi a szekrényhez lépett, egy ampullát adott át nekem, hogy azt intravénásan beadjam. Amint a pravaz tartalmát belenyomtam a betegbe, legnagyobb rémületemre azonnali merevséggel beállt az exitus.
   Kollégámhoz rohantam a pravazzal és ampullával, bizonygatva, hogy nem én cseréltem el az injekciót, õ pedig a legteljesebb lelki nyugalommal azt felelte, hogy nem történt csere, az illetõ reménytelen volt, és meg kellett szüntetni, tehát telefonáljak a szállító osztálynak.
   Megtántorodtam. Gyilkos vagyok!!
   Csak akadozva tudtam néhány szót hebegni, hogy mit szólnak ehhez az eljáráshoz a hozzátartozók, de azt felelte, hogy mindössze egy öltöny és egy pár cipõ tartozott hozzá, ezt pedig higiénikus okokból minden alkalommal elégetik.
   És az emberek elpusztulnak anélkül, hogy valaki is egy könnycseppet ejtett volna értük! Apját-anyját senki sem ismerte, a szülõk sem gyermekeiket, a moribund beteg pedig, mihelyt elérte az agóniát, eltávolítandó szemétnek számított!
   - Ti tehát képesek vagytok az orvosi hivatás alapvetõ célját megtagadni? - kérdeztem, mikor némileg magamhoz tértem.
   - Miféle célra gondolsz?
   - Az élet fenntartására a lehetõ legvégsõ határig.
   Kollégám érdeklõdve lépett közelebb hozzám.
   - A te hazádban ez az orvosi hivatás célja?
   - Miért az én hazámban? Mindenütt. Más cél el sem képzelhetõ.
   - Tévedés. Hivatásunk célja az embert megmenteni a szenvedésektõl. Persze, hacsak lehet, visszaadni egészségét. Ha nem lehet, fájdalommentesen megszüntetjük, hogy ne okozzunk neki felesleges szenvedést, magunknak pedig felesleges munkát, amit más, biztos sikerû gyógyítástól vonnánk el.
   Bár ezek a kegyetlen szavak is felforgatták humánus érzéseimet, de kollégám még folytatta:
   - Ezenkívül vannak esetek, amikor a gyógyulás csak részleges lehet, és szenvedésteli életet jelentene. Fõleg, ha a beteg nehezen pótolható testrészét veszti el. Ha ugyanis csak szívét vagy tüdejét kell eltávolítanunk, ez könnyen pótolható transzplantációval vagy mûtüdõvel, mûszívvel. Sõt, már a fület is pótoljuk mûfüllel, amely bármely mûködõ idegre rákapcsolható, és a beteg rövid idõn belül megtanulja a hallás új módját. De például a szem pótlása még csak kísérleti stádiumban van, az eddig kibocsátott fotoprotézisek csak ép látóidegre és ép lát&oa cute;központra kapcsolhatók, azonkívül nehezek is. Még rosszabb, ha valaki lábát veszti, és mûlábbal örökké sántikálnia kellene. Nyilvánvaló, hogy az ilyent alvása közben megszüntetjük.
Reszkettem a borzalomtól.
   - Azt csodálom - mondtam -, hogy egyáltalán be mer feküdni valaki kórházaitokba.
   - Hát hogyne merne, mikor tudja, hogy beérkezése pillanatától kezdve megszûntek szenvedései.
   - És az életösztön?
   - Te bizonyára az állati életbõl örökölt életösztönre gondolsz. Ez az atavisztikus állapot nálunk is megvolt néhány ezer évvel ezelõtt, de mai ösztöneink természetesen a mai körülményekhez alkalmazkodnak. Említetted, hogy nálatok a fog még megodvasodhat. Tudod, hogy az milyen fájdalommal jár. Az ember úgy érzi, ki kellene tépni a fájó fogat, és valóban, a lyukas fog semmiképpen sem gyógyul magától, tehát következetes lett volna, ha a lyukas fog fájdalmával egyben a kihúzás kellemessége járt volna vele. Ehelyett a fog még az érintésre is erõs fájdalommal felelt, tiltakozva az egyetlen lehetséges gyógyítás ellen. Van tehát a természetben is következetlenség.
   - De az életösztön...
   - Az ugyanilyen következetlen volt. A beteg teljesen gyógyíthatatlan állapotban, fájdalmaktól õrjöngve is ragaszkodott életéhez.
   - Mert ez a természetes ösztön.
   - Ami az õsállapothoz igazodott. Civilizációnk azonban megváltoztatta környezetünket és életfeltételeinket. Ha ösztöneink ma is az õskörnyezethez igazodnának, és nem szelektálódott volna ki a mai környezethez alkalmazkodó embertípus, úgy éppen ez volna természetellenes, mert egy belsõ ellentmondás emésztené fel életünket.
   - Ezért öltök embert? Ez az igazi ellentmondás!
   - Ezért nem ölünk embert. Az õsállapotban az embereknek harcolniuk kellett egymással a táplálékért, de ma már magunk termeljük azt. Ha õsi ösztöneink nem fejlõdtek volna civilizációnkkal, úgy ma is egymást ölnénk, mikor a táplálékért nem ölni, hanem támogatni kell egymást a termelésben. Igenis ölnénk, magunk se tudnánk, miért, mesterségesen kiagyalt címeken, viszont a reménytelen beteget életben tartva, további szenvedésekre kényszerítenénk. Nos, ez volna az ellentmondás.
   - Ti beszéltek ellentmondásról, akik úgy szolgáljátok az életet, hogy megszüntetitek?
   - Nem az élet és halál jelent ellentétet, hanem az élet és szenvedés.
   - Akkor miért van nálatok egyáltalán gyógykezelés?
   Ha célotok pusztán a szenvedések elkerülése, miért nem altatjátok mindjárt az újszülöttet halálra? Elvégre, elveiteket követve, oda kell kilyukadnunk, hogy a legtökéletesebb lét a nemlét. A nemlétben csakugyan nincs ellentmondás, de a ti gondolkodástokban annál több.
   - Mi az életet biztonságossá és bõségessé tettük, amibe érdemes beleszületni, és érdemes abba visszagyógyulni. Hozzánk a beteget egészséges és a környezethez idomult ösztöne hozza, mert tudja, hogy egy szenvedéstelen életbe gyógyítjuk vissza, vagy ha további élete szenvedéssel fenyegetne, szenvedéstelen halálba gyógyítjuk. De a ti kórházaitok egy kezdetleges kor itt maradt kínzókamrái. Csodálóm, hogy valaki egyáltalán be mer feküdni.
   Szavai persze nemhogy meggyõztek volna, hanem még inkább megborzasztott ez a rideg és könyörtelen gondolkozás, amely elõtt az ember élete semmivel se szentebb a vágóbaroménál. Valóban, csak lélek nélküli barmok képesek szó nélkül tûrni az egyén élethez való legelemibb jogának sárba tiprását.

---------------

Gabor