A magyar és a török szókincs egyezései Szabédi szerint  

A 18. század magyar nyelvészei, Kalmár György, Pray György és különösen Beregszászi Nagy Pál, de a magyar-finn nyelvrokonság olyan harcos hirdetői is, mint Gyarmathi Sámuel és Révai Miklós, számos magyar és török szó közt mutattak ki olyan alaki és jelentésbeli hasonlóságot, amely szerintük e nyelvek közös eredetével magyarázandó.

Nem vetette el a finnugor és a török nyelvek közös eredetének feltevését Budenz József sem, aki azonban éles különbséget tett egyrészt a finnugor és a török nyelvek távolabbi, másrészt a magyar és a többi finnugor nyelvek közelebbi rokonsága közt, és aki mindazokat a török szavakkal egyeztethető magyar szavakat, amelyek megfelelőit a többi finnugor nyelvből nem sikerült kimutatni, törökből kölcsönzötteknek nyilvánította.

A magyarok eredete című munkájában Vámbéry Ármin megtámadta Budenz módszerét és eredményeit, sajnos azonban arról az elhibázott álláspontról, hogy a magyar nem a finnugor, hanem a török nyelvek csoportjába tartozik.

Az „ugor-török háború” lezajlása után Budenz álláspontja vált uralkodóvá. Erről az álláspontról bővítette a török szavakkal egyező magyar szavak számát Munkácsi Bernát, és erről az álláspontról rostálta meg a korábbi eredményeket Honfoglalás előtti török jövevényszavaink című, 1908-ban megj,elent tanulmányában Gombocz Zoltán.

Gombocz 330 szóegyezést vizsgált meg. Ezek közül 108-at mint helytelent elvet, a megmaradó 222 biztos vagy legalábbis valószínű egyezést pedig általában azzal magyarázza, hogy e szavakat a magyarok a honfoglalás előtt a Volga és a Káma vidékén időszámításunk első századaiban virágzó Nagy-Bolgár birodalmat alapító bolgár-török néptől vették át.

Ez a magyarázat több feltevésen alapszik.

            Az egyik az, hogy a finnugor nyelvek szavaival nem egyeztethető magyar szavak nem finnugor eredetűek, hanem jövevények.

A másik az, hogy időszámitásunk első századaiban az ugor nyelvegység már nem állott fenn. Ha ugyanis a török nyelvi hatás még a közös ugor alapnyelvet érte volna, akkor a kérdéses szavak egy részének az osztják vagy vogul nyelvben is meg kellene lennie.

A harmadik az, hogy a finnugor alapnyelvet beszélő nép műveltségének nyelvi emlékeit megbízhatóbban őrzi a töredék népektől beszélt osztják és vogul, mint a magyar.

A negyedik az, hogy a biztosan egyező szavak közül mindig a török a kölcsönadott és a magyar a kölcsönvett szó.

Ezek a feltevések azonban elég ingatagok.

            Nyilvánvaló mindenekelőtt az, hogy „akárhány olyan finnugor szavunk lehet, melyet a rokon nyelvek közül - ti. a finnugor rokon nyelvek közül - egyik sem őrzött meg" (SzSz XII). A magyar és a török szókincs vonatkozásában: ha az urál-altaji ősrokonság feltevése helyes, akkor ezek közt a finnugor rokon nyelvekben meg nem őrzött magyar szavak közt akárhány olyan szó lehet, amelyet a török nyelvek megőriztek.

Az ugor nyelvegység megszűntét a finnugristák kb. 3000 évvel ezelőttre teszik. Ez persze támogatná Gombocz magyarázatát, amelynek egyik alapja éppen az a feltevés, hogy az ugor nyelvközösség az időszámításunk utáni első évszázadokra már felbomlott. Viszont minél hosszabbra nyújtjuk a magyar nyelv külön életét, annál inkább valószínűsítjük az ősi szókincsben a magyar és az ugor vagy általában a finnugor nyelvek közt mutatkozó eltéréseket. A francia és a román nyelv közössége csak mintegy másfélezer évvel ezelőtt szűnt meg, és mégis rendkívül nagy azoknak a latin eredetű francia szavaknak a száma, amelyek megfelelői a román nyelvből hiányzanak. Ezek persze nem az állattenyésztés szavai, hiszen a román nép összetéte1ében történetesen a pásztorok vitték a vezető szerepet, elannyira, hogy nemzeti nevük a szerb, görög és albán nyelvben foglalkozásnévvé változott (Ist II 37).

Az is nyilvánvaló, hogy az ugor vagy a finnugor alapnyelvet beszélő nép műveltségére éppúgy nem lehet a vogul vagy osztják és más töredék népek nyelvében megőrzött eredeti szókincs alapján következtetni, mint ahogy mondjuk a megleno-román nyelvben megőrzött eredeti szókincs alapján sem lehet a latin alapnyelvet beszélő római nép műveltségére, vagy az albán nyelvben megőrzött eredeti szókincs alapján nem lehet az illír vagy trák művelődésre következtetni.

Végül pedig lehetetlen az, hogy ha a magyar 2-300 török eredetű jövevényszót őriz, a török nyelvek egyike-másika ne őrizne legalább néhány tucat magyar eredetű szót. Hiszen egyrészt talán éppen az átadónak feltételezett bolgár-török nyelv leszármazottja a ma is beszélt csuvas, másrészt általában sem valószínű, hogy az elég tekintélyes létszámú honfoglalás előtti magyarság éppen semmi nyomot nem hagyott volna a vele egykor szomszédos török népek nyelvében.

Éppen ezért úgy vélem, hogy az alakilag és jelentésileg egyező magyar és török szavak viszonyának kérdését felül kell vizsgálni. Az olyan szavaktól, mint amilyen például a magyar szókincsben elszigetelten álló szatócs, amely biztosan a -ci képzővel alkotott török (ujgur) satigei 'ua' átvétele, el kell különíteni az olyan szavakat, mint amilyen a bükk, amelynek török megfelelője a csagatáj bük 'tölgy', krimi bik 'bűkk'.

Rendkívül jellemző Gombocz vélekedése a magyar bükk és a csag bük 'tölgy' hasonlóságáról. Szerinte a magyar szó nem lehet a török átvétele, mivel a magyar bükk középfrank eredetét már 1900-ban meggyőzően kimutatta Melich János" (HTJ 27). Mellőzve azt, hogy már Bárczi szerint a német származtatás valószínűsége kisebb a török származtatásnál (SzSz 29), feltétlenül meg kell kérdeznünk: ha a magyar szó nem a török átvétele, akkor a két szó hasonlóságának mi a magyarázata? Véletlenről semmi esetre sem lehet szó. Talán a török szó volna a magyar átvétele? Vagy a török szó éppúgy a középfrank böck „bükk” átvétele, mint Melich szerint a magyar bükk? Ezekről vagy más hasonló lehetőségekről Gombocz nem nyilatkozik. Még kevésbé villantja fel annak lehetőségét, hogy a magyar, török és német szavak közös eredetűek.

A Gombocz tanulmányában egyeztetett magyar és török szavak mellé nemcsak a bükk esetében sorakoztathatunk fel indoeurópai nyelvekbeli szavakat. Az alábbi magyar szavak Gombocztól adott párhuzamai mellé odasorakoztatom a latin megfelelőjét – írja Szabédi László.

Az áttekinthetőség érdekében a Szabédi által megadott, többnyire csillagos, azaz feltételezett közbülső alakokat, valamint a magyarázatok egy részét elhagytuk.

Ünő; ujgur inak 'Kuh'; latin jünix, jünícis.

Tinó; csagatáj tana 'eine junge Kuh'; latin tenellus. A tenellus és tinó jelentéstani összefüggése ugyanolyan, mint a latin juvenis 'fiatal' és juvencus 'tinó' szavaké; a tenellus alapszava tener, vö tenerum > rom tinar 'fiatal', fr tendre 'zsenge'.

Borjú; kirgiz buzau; latin  frügis 'termés; bármi hozadéka, haszna'.

Bika; ujgur buka;latin fugax, fugacis. A magyar bika átvétele a lengyel byk és a többi szláv szó. A magyar bika és török buga 'bika' szavaknak a szláv byk 'bika' szóval való hasonlóságát Kniezsa lényegében véletlennek tekinti, de nehéz ilyen véletlenekben hinni.

Ökör; oszm. öküz 'Ochs', burját uker, mongol üker; latin augur, auguris, augur. A jelentéstani összefüggés az, hogy a madárjóslás fontos eszköze volt a „templum”-tér az égen, melyet az augur pálcájával kijelölt, és amelyen meg kellett hogy jelenjenek azon jelek, amelyekből jósolni akart, és úgy látszik, hogy ezt a templumot az augur az auspiciumra kiszekerezvén, a szekérből kifogott ökrök jármával jelölte ki magának; az eget jármon keresztül szemlélő augur tehát alkalmas volt arra, hogy róla nevezzék el a világot jármon keresztül szemlélő ökröt.

Ürü; türkmén ürü; latin vervex, vervecis. Ugyanebbe a szócsaládba tartozik a birka (Kniezsa szerint a szláv szavak állathívogató eredetűek, de ez a magyarázat ugyanolyan, mint amikor a SzSz csikó, csitkó szavunkat a csit! csikóhívogató szóból származtatja. A helyzet éppen fordított: az állathívogató szó származik az állat nevéből.