A Horthy-rendszer valahogy úgy kezelte ’19-et, mint a kommunista történetírás a francia forradalom történetében az hebertistákat és a veszetteket, akik olyan szélsoségesek voltak, hogy az még a jakobinusoknak is sok volt. A Tanácsköztársaság a szegedi gondolat szemszögébol a fo ellenfél, az októbrista forradalom olyan elfajulása volt, ami ellen azért kellett harcolni, hogy vele lehessen kompromittálni az októbrista demokráciát. Hivatkozni lehessen arra, hogy a Károlyi-rezsim átadta a hatalmat a Kun-rezsimnek, tehát a Tanácsköztársaság az oszirózsás köztársaság szerves és szükségszeru folytatása volt. E nélkül a mellékcél nélkül a ’19-es kommün nem jelentett semmiféle valóságos kihívást a Horthy-rendszer számára. A Tanácsköztársaság iránti gyulölet hisztérikus túllihegése arra reagált, az a sokk magyarázza, hogy a Tanácsköztársaság megmutatta ama bizonyos hárommillió koldusnak, hogy ha az urak uralmát nem is lehet megdönteni, azért az urakat is meg lehet táncoltatni. Szerepet játszhatott a gyulölet hisztérikus voltában az is, hogy ’19-cel kapcsolatban a Horthy-rezsimnek, legalábbis a „szegedieknek” lepleznivalója volt. Ha a Tanácsköztársaság elleni propagandának valóban része volt ez a leplezési, figyelemelterelési szándék is, akkor ezt ügyesen rejtették el. Arról van szó ugyanis, hogy bár a vörös rezsim, a Vörös Hadsereg internacionalista volt elveiben, fegyverrel védte Magyarország területi integritását, miközben a nacionalista ellenforradalom, amelynek ez a területvédelem legfontosabb vállalt feladata lett volna, az „országdaraboló” Franciaország hadseregének (Szeged francia és nem szerb megszállás alatt volt, ezért alakult ott a fehér ellenkormány) védernyoje mögül fente a tort a hont védo kommunista rezsim hátbaszúrására. Így az a furcsa helyzet állt elo, hogy a vörösök antinacionalista ideológiájuk ellenére „objektíve” hazafiak voltak, míg a fehérek minden nacionalizmusuk dacára, saját kritériumaik alapján, „objektíve” hazaárulók.