„Én azt tartom ésszerűnek, hogy az állam mindenkinek felkínálja a lehetőséget arra pályaválasztás előtt, hogy átmenjen egy alapos képességvizsgálaton, mert szerintem az emberek igen jelentős része nem ismeri a saját adottságait.”

Én Carnappal ellentétben nem gondolom, hogy az államnak nem kéne az egyénekkel foglakoznia. Ennek ellenére én is azt gondolom, hogy az önmegvalósításhoz nem sok köze van, egyszerűen azért, mert nincsenek ehhez eszközei. (valamennyi azért van, de nem itt bukik meg a dolog)

Pár érv:

1. Ha lenne is olyan módszer, ami kimutatja, hogy ki miben tehetséges, akkor sem lennénk előbbre, így kár azon filózni, hogy ki fizesse ennek a költségeit.(az állam vagy az egyén) Pl. hiába derülne ki, hogy hurkatöltésből én vagyok a világ legtehetségesebb embere, nem sokra mennék vele. De azzal sem, hogy ha kiderülne, hogy hátrafelé ugrásban használatos izmaim különösen fejlettek.

 
a) ezzel csak azt mondom, hogy a „képesség” társadalomfüggő elmosódott fogalom.

Ráadásul a szociológiában komparatív előnyről beszélnek. Ez azt jelenti, hogy hiába vagyok tehetségesebb A, mint B, akkor is a B-t érdemes választani, ha éppen erre van kereslet. Ha a 10 millió magyar a világ 1. 10 millió legtehetségesebb kőművese lenne, akkor sem lenne jó 10 millió kőműves országában élni.

b) ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem csak a tehetség számít.

2. A tehetséget nehéz mérni. A tehetség elsősorban érdeklődést jelent, örömöt egy adott tevékenység során. Ez élethelyzetekben derül ki, nem teszteken. Ha örömöt okoz a zongorázás, felvetődik, hogy legyek zongorista. Ha kedvvel oldom meg a matekpéldákat, felvetődhet egy műszaki pálya lehetősége. Ha valamit ki sem próbálok, akkor sohasem fog kiderülni, hogy tehetséges vagyok benne. Ez elsősorban a szülő felelősége, hogy egysíkú neveltetést adjon, hanem próbáljon minél több dolgot élethelyzetben is kipróbáltatni. Sok tehetséges zeneszerző nem lett azért zeneszerző, mert nem volt otthon zongora.

a) ezzel csak azt akarom mondani, hogy lehetőséget kell adni egy gyermeknek, hogy „megtapasztalja az életet sokszínűségét”. Ebben részben van állami felelősség is. (pl. sportolási lehetőségek, zeneiskolák stb. biztosítása)

Ha valamiben tehetséges valaki, és ezzel kapcsolatos pályát választ, tisztában kell lennie a pálya egyéb körülményeivel. Ez szintén szülői és részben állami felelősség. Ha valaki szereti a biológiát, még nem elég ahhoz, hogy pl. jó orvos legyen. Ehhez sok minden kell. Sok dolgot előre lehet látni (pl. hová kell benyúlni, milyen a várható fizetés, mennyi nyalásra van szükség az előrejutáshoz stb.), de sok mindent meg nem.

b) ezzel csak azt akarom mondani, hogy a pályaválasztás igen komplex dolog. Valamilyen irányú tehetség befolyásolhatja, de sok körülményt figyelembe kell venni, és garancia nincs semmire. (pl. lehet új világcsúccsal másodiknak is lenni stb)

3. Az önmegvalósítás szubjektív érzés. Bill bácsi sem biztos, hogy milliomos akart lenni. Lehet, hogy kondásként boldogabban élne. Még ha valakinek határozott céljai is vannak (pl. legyen autóm és egy kis lakásom, nem kell palota…), akkor is relatívan ítéli meg a helyzetét. Ha a szomszédnak jobban megy az vacak, ha nekünk megy jobban az jó érzés. (mondjuk)

Ebbe most nem mennék bele, hogy ki mikor érzi azt, hogy „megvalósítja önmagát” vagy hogy egyáltalán kell-e ilyesmivel foglakozni. (végül is erről szól ez a topik:) Ezen a téren az állami felelősség szinte teljesen kizárható.