A tragikus történelmû magyarság megpróbáltatásai a második világháború végén a végletekig fokozódtak. A háborúban elszenvedett hatalmas vérveszteség után újabb sorscsapások következtek. "Második Trianonként" az (elõzõleg visszanyert) óriási tisztán vagy többségében magyarlakta területeket ismét a környezõ államokhoz csatolták, s a kollektíve bûnösnek kikiáltott magyar népet a legváltozatosabb bosszúálló kínzásoknak vetették alá a gyõztes hatalmak; tízezerszámra mészároltak le magyarokat a Délvidéken (Jugoszláviában) és másutt (Erdélyben is öldöklõ-vérengzõ román terrorcsapatok), nagyszabású kitelepítési programmal igyekeztek õket a szülõföldjükrõl számûzni, elüldözni-eltávolítani (a Felvidékrõl, Csehszlovákiából), mindenütt bevagonírozva-deportálva fogolylágerekbe, halál- és kényszermunka-táborokba hurcolták õket és így tovább. A fosztogatással, rablással, gyilkolással kísért orosz megszállás a hamarosan mindenütt bevezetett szovjet-sztálini kommunista diktatúrát biztosította, s e rémuralom a "hontalanság éveit" (a felvidéki Janics Kálmán könyvének címe ez), a magyarságra irányuló genocídium, a magyarirtás, a "hungarocídium" (Sütõ András használta e fogalmat) borzalmas korszakát hozta e nemzetre. A kisebbségbe taszított-nyomorított magyar népesség kizárólag nemzetiségi mivolta miatt volt kénytelen elszenvedni ezeréves szülõföldjén a "kettõs elnyomás" minden gyötrelmét - a totális önkénynek való kiszolgáltatottság emberi fájdalmát tetézõ etnikai üldöztetést: a nyelvi-kulturális-történelmi identitásvesztés szörnyûségeit. S azt a tragikumot, hogy minderrõl a további félévszázadig beszélni sem lehetett, minderre az emlékezés is tilos volt.

http://www.inaplo.hu/mn/200003/39.html