Nem írtam szépet. Igazat írtam. Konkrétan. Én ugyanis nem mulasztottam el beszélgetni a túlélőkkel, hogy ne csak a politikai rendszereket kiszolgáló sajtóra, vagy történetírásra kelljen hagyatkoznom, ha tájékozódni akarok múlt, jelen és jövő kérdéseiben.

Én ugyanis tisztelem az idős embereket, meghallgatom, gyűjtöm az elbeszéléseiket a nemzeti emlékezet számára (mentendő, ami még menthető), és szeretem néha alulnézetből is megvizsgálni a hősi vagy gonosz történelmet. Utálom, ha a kép sablonos, és aktuálpolitikai mosogatólével van leöntve.

Na nesze még egy sztori, ezt anyám mesélte.

Fiatal lány volt még, kivezényelték őket a bánkúti vasútállomásra, ahol áthaladtak a katona- és hadifogolyszerelvények. Ez már 45 május-június. Az asszonyok sütöttek-főztek, vittek minden földi jót, de csak a magyaroknak meg az oroszoknak adtak. Egy német katona a vagon ablakrácsa mögül keservesen könyörgött legalább egy paradicsomért, mert éhes és szomjas is volt, de még vizet sem adtak neki. Kiröhögték, köpködték. Anyám, meg Veronka néni, a barátnője átvergődtek a hőbörgő tömegen a német vagonhoz, és odaadták nekik, amit hoztak. Kis híján meglincselték őket azok, akik fél éve még leskelődtek utánuk, mikor a kiserdőben bujkáló katonaszökevényeknek ételt vittek. Ez is megtörtént, ettől is forgott a gyomrom. Engem így neveltek.