Olvastam Böhm Vilmost. A tény az, hogy nem harcoltak, nem volt se hadtáp, se ellátás, se állam, se katonai vezénylési lánc, sem jogcím, ellenkezőleg, egy megvert hadsereg fegyverszünetet kért és értelmetlen háborúban elcsigázott katonái voltak,  nem volt hadicél, az antant meg még négy évvel később is meglehetős elánnal rohamozgatott az Orosz Föderációban.

Nem biztos, hogy rohamozniuk kellett volna errefelé egyébként, egyszerűen csak engedélyezték volna a megerősödött és általuk támogatott és megmaradt vagy újonnan létrejött államoknak a teljes és tartós megszállást és ha jól tudom, a Kormányzó Nemzeti Hadserege se a kárpáti lovasrohamokban jeleskedett 1920-ban, magyar virtus ide vagy oda, inkább újságírók meggyilkolásában és bálitükrök pezsgősüveggel való betörésében. Pedig ugye akkorra már helyreállt a nemzeti-keresztény-ezeréves magyar erkölcs és került győzelmes hadúr is, aki egyébként szintén pisszenés nélkül adta át flottáját a győzteseknek.

Ugyan kérem.

Meg kell tanulni kicsinek lenni, azaz meg kell tanulnunk akkorának lenni, amekkorák vagyunk. Nagy feladat az, emberpróbáló munka, olyan, amikor a csecsemő lassan leszokik arról, hogy azt higgye, hogy a kicsiny ujjaival elérheti a holdat és bőg, ha mégsem éri el. Vagy hogy azt higgye, hogy a világ fele akarat, és lehet, hogy a másik fele is, szóval, hogy ne higgyen ilyen butaságokat.

És most mondd, hogy egy nemet egész energiáját évtizedekig arra fordítod, hogy visszakapja  Komáromot, Ipolyságot meg Nagyváradot, meg mondjuk Beregszászt, már ha a lakói igazán akarják. És akkor mi van? Mi változik? Az unión belül különösen? Foglalkozzunk inkább azzal, hogy mi lesz Püspökladányban, Sárisápon és Hajdúhadházon.