Sokan, azt hiszem te is, kifelejtitek a demográfiai számításokból a társadalomszerkezeti, népmozgalmi, szociológiai változásokat.

Egészen egyszerűen azt, hogy míg a megelőző kilencszáz év nyugalmasabb időszakaiban a társadalmi mobilitási igen alacsony volt, a közoktatás és a központi államnak az egyes emberre való közvetlen hatása úgyszintén, ezek a hatások az 1870-es évektől kezdve (közoktatás, tömeghadsereg, sajtó stb.) flegyorsultak és mára túlnyomóvá váltak.

Tehát ma gyakorlatilag senki nem ússza azt meg, hogy ne az állam nyelvén tanuljon, művelődjön, hallgasson zenét, nézzen televíziót, járjon egyetemre, érintkezzen a hatóságokkal stb. Ezért az úgynevezett etnikai nemzet, ami Magyarország esetében tulajdonképpen vagy háromszáz éve definiálhatatlan, felgyorsuló mértékben vált politikai nemzetté, ld. a színnémet Pest teljes elmagyarosodását és az 1910 körülre felgyorsított asszimilációt, ugyanezen okkal és eszközökkel ez a folyamat folytatódott, csak az utódállamok részéről, melyek politikai nemzetei természetesen asszimilálnak.

Ezért az etnikai nemzetre és az anyaországgal való közjogi kapcsolat tételezésére (ilyen ez a vagy szerencsétlen, vagy átlátszó állampolgársági ügy) épülő nemzetiségi tudatú, jelenleg amúgy is 12-15-20% körüli magyar nyelvű populációk igen gyorsan és természetesen elenyésznek.

Ezért aztán a kulturális, esetleg a gazdasági autonómiák kiépítése a kívánatos, olymódon, hogy az adott népesség szülőföldjének intézményei, tehát a bukaresti és pozsonyi stb. kormány illetve a területi egységek intézményei felé gravitáljon, Magyarország velük közjogi kapcsolatot ne tartson fenn, viszont ápolja jó viszonyát az adott államokkal és mélyítse el kapcsolatait az ottani magyar nemzetiségű közjogi tényezőkkel, egy Markó Bélával, egy Csáky Pállal stb.  A felváltva Bukarestben és Budapesten tartandó közös kormányülések igen jó kezdeményezésnek látszanak.