Kedves Tutormanó,
 
Mint írtam távol álljon tőlem az ítélkezés. Főleg nem olyan esetekben, amiket Te említettél.

Ezek közel sem olyan szokványos döntések, mint az, hogy pl. már két felnőtt fiam van, és nem szeretnék most ismét elkezdeni egy kicsit nevelni. Ebben azt hiszem egyetérthetünk. Vállunkra kell rakni, hogy egy nem teljes életet élő embernek adunk életet, és ehhez vajon van-e jogunk, vagy van-e jogunk születése előtt lemondani róla.
A délutáni imám közben, míg leborultam Isten előtt – feltettem magamnak a kérdést: Mit tennék én ilyen helyzetben. Azt hiszem számomra ez könnyű dolog. Nem azért, mert dobálózhatok a szavakkal – mindenféle valós tett nélkül – hanem azért, mert olyan alapokra támaszkodok, ami hozzásegít abban, hogy egy ilyen döntést fel tudjak vállalni, és végig is tudjak vinni, insa Allah (ha Isten akarja).
Fogalmam sincs, hogy mit  tudnék mondani egy nem hívő embernek ilyenkor. Mivel tudnék bele erőt meríteni a mindennapok nehézségeihez. Azonban én, mint hívő muszlim mindenképpen felvállalnám, hogy felnevelek egy akár örökre az ágyhoz kötött beteg gyermeket is insa Allah.
Egészen más a példa, de már történt velem olyan, hogy a vallásom miatt egy másik országban fenn állt a veszélye, hogy börtönbe kerülhetnék. Kértek, hogy vegyem le a kendőmet – csak ennyit kellett volna, hogy megtegyek. Nem tettem. Nem tettem, mert elveim vannak, amikhez mindenkor ragaszkodom. Az elvem lényege pedig az, hogy mindenkor lehetőségeimhez mérten megfeleljek Isten törvényeinek. Az élet tisztelete pedig számomra Isten egyik legnagyobb törvénye. Ha ez az élet egy beteg élet, akkor így kell hogy elfogadjuk – azért, mert Istennek ez volt a szándéka. Én pedig nem fogom ezt a szándékot megtagadni.
Lehet, hogy szavakkal való játszásnak tűnik, de a hívők, akik hisznek, olyan erőt és kitartást kapnak Istentől, az Ő jutalmaként, ami képes ilyen nehézségeken is úrrá lenni. A hívő embert a bajok, nehézségek megkeményítik, megizmosítják, nem pedig fásulttá és kétségbeesetté teszik. Sokan ilyenkor az okokat keresik – miért pont velem történik?, mit tettem, hogy ezt érdemlem? stb. kérdések. Aki ezt kérdezi, az honnan is nyerné erejét, egy ekkora feladathoz? Isten döntéseinek mindig, mindenkor oka van. Ha rám egy ekkora terhet rakna, annak oka lenne. Egy muszlim feladata pedig, hogy Isten döntésének alávesse magát. Nem lázadva az ellen, hanem szívében megbékélve – hisz mindennek oka van. Talán akkor és ott az ember nem látja át, mi is ez az ok, de talán évek múlva rájön – mit adott, és mit kapott ezáltal.
Vannak muszlim barátnőim, akik nagyon közel állnak a szívemhez. Néhányuk – néha én is – komoly nehézségeken mentünk át. Ilyekor azzal vigasztaljuk egymást, hogy Isten arra rakja a legnagyobb terhet, akit a legjobban szeret. A másik pedig – hogy Isten az Ő irgalmában, soha senkire sem rak nagyobb terhet, csak amennyi elviselésére képes. Azt hiszem a mi családunk felvállalna egy ilyen feladatot Istentől. A hit, és a mindennapi nehézségek pedig edzenék kitartásunkat ebben insa Allah. Mert mi a türelem legjobb tanítómestere, ha nem a megpróbáltatás?
Azt, hogy egyesek hogy viszonyulnak fogyatékos gyermekekhez sajnos én is tapasztaltam. Nem vagyunk egyformák.

De a leckét feladtad nekem ezzel a beírással – mert fogalmam sincs, egy ilyen nagy feladatot hogy lehet hit nélkül megtenni. Hiszen a mindennapokban kell az erő – és számomra ezt Isten nyújtja.