Ez cuki kis tündérmese.

 

Szal a nagy valóság az csúnya, ellenben az autista ebből semmit nem vesz észre, mert faszán elvan a maga kis bútorozott világában.

 

Kivéve, ha például egy olyan szar helyzetbe kerül, hogy az őt körülvevő valóság megváltozik - mondjuk narancssárga lesz. Ettől teljesen beparázik, és igencsak feláll a hátán a szőr: saját körpanorámás tudata/valósága lesz csapdája, mivel az meghatározza létét - de ő, mint saját tudatának kiszolgáltatottja, nem tudja önmagát (tudatát - ergo létét) befolyásolni.

 

Ezáltal végtelen ciklusba keveredik, ahonnan nem tudja, nem tudhatja a kiutat.

 

A Tervező abszolút felsőbbrendűsége önrendelkezésében rejlik - konrétan abban a felismerésben, hogy tehetetlen; úgy a tudata, mint az objektívnek vélt valóság: nála is magasabb rendű, befolyásolni, irányítani nem lehet.

 

Meglátja önmagában a játékszert, és képes szembenézni a tragédiával - nem hagyja el a Kockát, hőssé avanzsálódik. Dramaturgiai, esztétikai szempontokból (és mi fontosabb az esztétikánál?) mindenképpen ő a felsőbbrendű.