SZABÓ LŐRINC: VERS

Sötétedik ... Láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.

Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
és lélegzetét visszafojtva hallgatódzik a meztelen levegő.

Érzed az esti virágok izgató simogatását?
Most lehelik lelkünkbe illatos testüket a rétek.

Kezünkben a szerelem édessége csókolódzik,
ha ujjaink véletlenül összeölelkeznek

s minden tagom külön megrészegül,
ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.

Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;

újból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
hogy kíváncsi rózsabimbók nyíltak ki szerelmes nyoszolyánkon.