Visszamenőleg még nagyobb dögség csúnyákat mondani az erdélyi rokonságra, de nekünk a hetvenes-nyolcvanas években volt szerencsénk hozzájuk. 1946-ban meghalt nagyapám unokatestvérének leszármazottai voltak, abban a ritmusban jöttek, ahogy útlevelet kaptak, de akkor kiadósan. Egy idő után rájöttünk, hogy az átnyújtott jelentősebb összegű kápéval súlyos napokat lehet megváltani, ezért egy idő után direkt erre spórolt a család. Tizenöt éve, hogy nem hallottunk felőlük. (Igen, tudom, hogy rettenetes körülmények között éltek szegények, és örülök, hogy nekem abban nem volt részem, de amikor anyám meglátta egyiküket, aki minden korábbi jelzés nélkül, viszont az ő saját köntösében fogadta őt az előszobánkban, akkor tényleg majdnem elájult.)