ÁRGUS Irodalmi Folyóirat, Székesfehérvár 1999/6


Tőkés László beszámolója 1989-ről (3)


Ahogy kivezettek az utcára, úgy véresen, ahogy voltam, feleségemnek nem engedték, hogy vizet igyon, hogy gyógyszert vegyen magához. Ahogy a két autó és kísérő autók elindultak ebben a hajnali 4-5 órai időpontban, élesen belém villant a németországi kristályéjszaka hangulata. Érdekes módon maximális világítás fogadott az utcán, ami nem volt jellemző Ceausescu korszakára. Elhajtottak a rendőrségre, a rendőrség és a szekuritáté udvarára, ott már rengeteg ember jajveszékelt csoportokban összegyűjtve. Letakart hullákat is láttunk, már csak a lepel volt rajtuk. Ekkor már úgy éreztem magam, mint Pilátus udvarában. Nagy lótás-futás, nagy nyüzsgés, autók jöttek-mentek, felfokozott mozgás jellemezte ezt az udvart. Olyan volt, mint egy rémálom, nem túlzok, hogy azt hittük, az utolsó utunkra kísérnek.
Egyszer csak egy fél órai várakozás után, lehet, hogy egy óra is volt, elindult egymás után a két autó, amelyben magam és a feleségem voltunk, mindkettőnk melett egy-egy testőr, kétoldalt karonfogtak, külön-külön autóba ültettek. A gépkocsi sor hajnal idején nekivágott az országútnak.

Egy ideig azt gondoltuk, hogy a határra visznek, hogy lelőjenek. A fantáziánk működött, mert tudtuk, milyen módszereik vannak. Nekieresztik a határnak az embert, aztán lelövik. Teljes bizonytalanságban voltunk. Én a passzív rezisztencia magatartását tanúsítottam, természetes magasságban megkeményítettem a fejem, a nyakam, a tekintetem, és végig úgy utaztam, nem néztem se jobbra, se balra, legfeljebb a rendelkezésemre álló távoli szögekben tekintetemmel követtem a határt, illetve a terepet. Mikor már kivilágosodott, felismertük, hogy merre tartunk. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy célpont a Szilágyság, Zilah. Ekkor már megnyugodtunk, mert eszünkbe jutott, hogy engem a püspök Szilágyságba helyezett. Megérkeztünk a Szilágyság határára, ez nagy megnyugvással töltött el. Rendőrségi kísérettel, a szilágysági kísérettel érkeztünk Menyőbe, ahol a parókiára vittek. Éppen a templomból jöttek ki a kora délutáni istentiszteletről. Utolért egy teherautó, amelybe még Temesváron bedobigálták némi használati holminkat. A hívek előtt nagyon gyászos látvány nyújthattunk. Bepakolták a holmikat a férfiak a lakásba, ahol már évek óta nem volt lelkipásztor, és tulajdonképpen házi őrizetbe helyeztek. Nem volt senkinek szabad bejönnie hozzánk, bár kijelentették, hogy még prédikálni is fogok. Az emberek a tekintetükkel biztattak, nagyon együttérző volt a hangulat. Utóbb megtudtuk, már egy nappal előbb előkészítették a falut a fogadásunkra, végigjárták a szekusok a környező házakat. Egy teknőszerű mélyedésben van a parókia és a templom, körbejárták mindazokat, akik ráláttak a parókiára, a szomszédokat. Később megtaláltuk a lehallgató készülékeket és eltávolítottuk.

Mielőtt Menyőbe érkeztünk volna, Szilágyszegen, a község központjában állt meg a konvoj. Megrendüléssel emlékeznek vissza a szilágyszegi néptanács és rendőrség körül élő emberek arra a látványra, ahogyan kiszálltunk az autóból, ahogyan bekísértek a rendőrségre, véres arccal. A néptanácsnál azért álltunk meg, hogy átadjanak a helyi rendőrségnek. Mint kiderült, a rendőrség és a községháza lett a következő napokban a szekuritáté általi kihallgatásaink színtere. A rendőrségre azért is vittek be, hogy megmossanak, ne lássák véres arcomat a falubeliek, ezután mentünk Menyőbe.

Prédikálni csak hétfő reggel volt alkalmam a hétkezdő istentiszteleten, ebből nem engedtek; úgy látszik, tartani akarták magukat ahhoz a forgatókönyvhöz, én egy engedetlen lelkész vagyok, akit a püspök büntetésből egy messzi gyülekezetbe helyezett. Tehát mintha nem lenne másról szó, csak arról, hogy egy lelkipásztort áthelyeztek, és a falu hallgassa áhítattal a prédikátor szavait, habár egy rebellis prédikátor, de így járnak, akik hasonlóan viselkednek, tehát kellő félelemmel tekintsenek rám. De azért az ő papjuk most már Tőkés László.

Ez a külföld felé mutatott kép volt hosszú ideig, amíg nem kezdődött a terror, különösképpen amíg októberben nem indult be a legvadabb erőszak, szeptemberben Újvárosi halálával, addig ezt az arculatot ápolták kifelé, minthogyha nem lenne itt semmi politika. Azért vállalt olyan nagy részt Pap László az eseményekből, a püspök, mert ezt az egyházi látszatot kellett ápolni, mint ahogy közismert, hogy Ceausescu büszkén kérkedett azzal, hogy Romániában nincsenek politikai foglyok. Minden politikai esetet polgári vagy köztörvényes bűnözői esetnek álcáztak. Ennek a csenevész változata volt ez a játék, de nem sokáig tartott. Amint megtudtuk, állandó kapcsolatban voltak Temesvárral, az ottani kihallgatásokkal együtt folytatták a mi kihallgatásunkat, és itt már rátérek az utolsó hét eseményeire. Hétfőn még bizonytalanság honolt a házunk táján. Hoztak a falusiak, a híveink ételt, még meleg ételt is hoztak egyszer. Mint hogyha egy békés parókián élnénk, gond nélkül, olyan hangulat uralkodott az első, hétfői napon.

Délután nagy megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy ez a csend megtévesztő, a prédikálás lehetősége csak látszat, mert autókkal egy egész villanyszerelő brigád vonult ki, és órák alatt reflektorokat szereltek fel a parókia körül. Este, amikor kigyúltak, rettenetes volt látni, nem tudtuk, hogy mit akarnak, hogy mi folyik itt. A megmagyarázhatatlantól való félelem és iszonyat fogott el bennünket. Közben a rendőrök kutyákat is hoztak, a polgárőrséget felállították a parókia körül, csupa idegen arc. Ekkor döbbentünk rá, hogy a szökés ellenében gondoskodtak ilyen nagyfokú kivilágításról, valóságos lágerhangulatot árasztott ez a felreflektorozott tenyérnyi udvar, és a maga hangulatában nagyon vészjóslóan hatott. Előérzetünk helytállónak bizonyult, mert attól a keddtől fogva, minden nap reggeltől estig, kedd, szerda, csütörtök, tehát három nap tulajdonképpen reggeltől estig kihallgatásokra hurcoltak, még kora hajnali sötétben, hogy ne lássa a falu, és külön-külön hallgattak ki engem és a feleségem szakképzett profi szekusok, nem tudom, az ország mely részéről összeszedve. Állítólag az én szakusom Jassi volt, egy olyan művelt embernek ható, magas rangú szekus tiszt. Editet a községházán vallatták, szintén ismeretlen személyek. Egyet ismertünk közülük, a Szilágy megyei szekuritáté főnökét.

Nos, ezek a napok nem kevésbé voltak idegőrlők és félelmetesek, mert nem tudtuk, hogy mi lesz az országban. Ceausescu még Iránban tartózkodott, valószínű azért is bántak csínján velünk, mivel még semmilyen irányba nem dőlt el a helyzet, ezért bizonyos fokú bizonytalanság és visszafogottság jellemezte őreinket. A szokásos szekus fenyegetéseket a pszichológiai vallatási módszereket, trükköket leszámítva elviselhető volt a helyzet. Én nem tudom, lehet, hogy 100, de 50 oldalt biztos összeírtam. Egész nap diktálták, hogy mi történt az utóbbi hónapokban, különösképpen mi az utolsó napokban. Ha ez megvan, ez az anyag, akkor abból rekonstruálni tudják a Temesváron történteket, óráról-órára 15-16-án. Akkor valóban leírtam mindent, nem volt miért titkolóznom, mert mi akkor már nyílt sisakkal harcoltunk, tehát ott híven rögzítve van, egyes részleteket leszámítva, amikor az ember nem akarja kiadni társait, minden mozzanat. A kihallgatások szokványos helyzetkivizsgálásnak is tekinthetők.

Szerencsénkre, csodák csodája, egy rádió is bekerült a teherautón elhozott bútorok, edények közé. Azt hiszem, ahogy a konyhai felszereléseket felmarkolták, egy táskarádió is bekerült a csomagba. Nos, azt a rádiót féltve elrejtettük, és amikor éjszaka, éjfél körül remegve hazakerültünk a feleségemmel, és találkoztunk, nagy élmény volt találkozni a lélekdidergető maratoni kihallgatások után, akkor megbeszéltük, amiket kérdeztek, összevetettük a tapasztalatainkat, következtetni próbáltunk arra, mire kíváncsiak és mire megy ki a játék, de ugyanakkor a rádiót is meghallgathattuk. Tehát akkor már újból kicsit kiláttunk a veremből, érzékeltük, hogy mi folyik a világban. Megtudhattuk, hogy az egész Románia forrong, és Temesvár 20-án szabad város lett. Az első szabad város Romániában! Ez biztatást jelentett számunkra, éreztük, hogy van esélyünk.

Nem tudnám elmondani pontosan, mit éreztünk, mert azzal is tisztában voltunk, hogy az utolsó pillanatban a szekusok azt csinálnak az emberrel, amit akarnak. Tehát nem föltétlenül lehetett számítanunk a józanságukra.
Utóbb világosan kiderült, talán azért nem ütlegeltek, nem kínoztak, mert mindenképpen rá akartak kényszeríteni egy beismerő vallomásra, nem csak papíron, hanem a teljes nyilvánosság színe előtt, a televízió képernyőjén. Azt kívánták tőlem, hogy valljam be: külföldi ügynökként, magyarországi és nyugati megbízatásból cselekszem és hazaáruló vagyok. Tartsak bűnbánatot!

Hát ez is egy klasszikus módszere a hasonló rezsimeknek. Körömszakadtáig ellenálltam ennek a kísértésnek, pedig nagyon meggyőzőek voltak a fenyegetések. Ugyanis ekkor már annyira felsrófolták a feszültséget, hogy csak kínzás következhetett. Amitől azt hiszem, csak a nyilvánosság és papi védettségem mentett meg a megelőző években. Ez az a pont, ahol össze lehetett volna roppanni, nagyon nehéz szavakba önteni ezt az állapotot. Az tette fel a pontot a félelmeinkre, amikor szerdán este egyszercsak egybe tereltek mindenkit a rendőrség épületében, amint megtudtam, a feleségemet hazavitték közben délután 4 órakor. Megjelent minden rendőr, minden civil szekus, és egyszer csak felszólítottak, hogy álljunk fel; beindították a rádiót és akkor hangzott el Ceausescu szózata. Hazatérése után ez volt az első nyilvános szereplése. Azzal kezdte, hogy egy pap miatt Temesváron a rend felbomlott, akkor az a kijelentés úgy hatott, mint a halálos ítéletem.

Láttam azt a tiszteletet, fegyelemszabta és egy kissé teátrális megfélemlítő célzatú tiszteletet, amivel glédában állva meg kellett hallgatni ezt a beszédet. Editnek egy szekus kíséretében otthon kellett lennie a parókián. Ennek a hatására teljesen egyedül maradtam. Ebben a magányban és fenyegetettségben pl. éjjel 12-ig kellett ellenállni az ostromoknak. Hál' Istennek kibírtam, de ez már tényleg olyan mérvű volt, amit csak a kínzással lehet fokozni. Ám úgy látszik, azt a lehetőséget vagy nem vették komolyan, vagy még akartak rá aludni egyet. Ezzel szöges ellentétben másnap, csütörtökön az utolsó kihallgatási napon, miközben délelőtt szokványos szakmai kihallgatási munka folyt, délután egyszer csak kezdték nekem diktálni, hogy ismerjem el, nem bántottak engem, semmi kár nem ért. Kellett írnom vagy három ilyen értelmű nyilatkozatot. Ők biztosították be magukat; akkor már sejtették, az már 21-ike volt, a szekuritáté összeesküdött Ceausescu ellen, sejthették, hogy kétesélyes a mérkőzés. Nem tudtam, hogy ez mi, hazavittek valamivel korábban, mint a megelőző napokban, hallgattuk a rádiót, nagy izgatottság és növekvő reménykedés hatott át bennünket. Kihallgatóink azzal búcsúztak: reggel folytatjuk.

Hajnalban felkeltünk, mert nem is tudtunk aludni a nagy izgatottságtól, hát csak nem jöttek, pénteken sem. Egy olyan lelki lazulási állapotba kerültünk, mint amikor már minden mindegy. Az apátia, a rezignáltság lett úrrá rajtunk. De jólesett pihenni is. Olyan jólesett ott kettesben ülni, ezen a szép téli délelőttön, az idő is enyhült. Bizakodás is támadt bennünk. Egyszer csak autózajt hallunk, kitekintünk az ablakon, egy fekete Volga közeledik. Rettenetesen megijedtünk, mint akire a halálos ítélet vár. Hát kiderült, hogy történetesen a feleségem nagybátyjának egy kiszuperált Volgája volt az a kocsi, és beengedték. Szekust vártunk, és a nagybácsi érkezett az apósommal. Ők voltak az elsők, akik a hermetikusan zárt faluba behatoltak, magyar idő szerint 12, a román szerint 1 órakor, s akkor már a harangszó után bemondták, hogy Ceausescu menekül. Azt hiszem, amilyen mélypontja volt életemnek az előző este, éppen az ellenkező véglet volt ez a 22-dikei nap, a déli híradás.

Akkor megindult a zarándoklat Menyőbe, csak aznap délután három vagy négy istentiszteletet tartottunk. Mert nem úgy volt, hogy ötkor tartunk istentiszteletet, ahogy karácsony nagyhetében szokás, hanem ahányszor összegyűlt a tömeg, akkor mindig azt mondták, tartsunk istentiszteletet. Megindult a zarándoklat belföldről, külföldről, a környékről.

Egy-két hét igazi hiteles forradalmi időszak volt. A helybeliek megszervezték a szomszéd falubeliekkel a forradalmi polgárőrséget, éjjeli ügyelettel. Hát napokig tartott a látogatók fogadása, az első hullámban a szó szoros értelmében a keresztyén zarándokok, második hullámban érkezett a sajtó, Chrudinákék, a japán, amerikai tévé, akit csak el lehet képzelni. Aztán a karácsony megint az istentiszteletek sűrű, a szabadulás élményének gazdag áldásaival, szintén annyiszor, ahányszor kívánják az emberek. Azután jött a diadalút, előbb Szilágyságban, aztán Erdélyben, ahol meg kellett mutatkozni, hogy íme, az Isten szabadítása valóságos volt, és íme itt vagyok.

Az újságírók a gyülekezet, a keresztyénség zarándoklata után még ide kívánkozik a családdal való találkozás, hiszen tulajdonképpen sokak mellett a család volt ennek a küzdelemnek egyik főszereplője. A temesvári viszontlátás csodálatos volt. Karácsonyra kijött egész Kolozsvár, egész Zilah, az egész család és valóban az az élmény hatott át, mint ahogy a bibliai ige mondja: hogy meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.