A temesvári eseményekről ír a GONDOLA fóruma:
http://forum.gondola.hu/cgi-bin/ultimatebb.cgi?ubb=get_topic&f=2&t=005749

*


Tőkés László beszámolója 1989-ről (2)


Látnivaló volt, hogy itt már nem rólam van szó. Az éhezés, a nincstelenség, a hideg, a megaláztatás miatti közfelháborodás tört ki, amely egyre nagyobb feszültséget gerjesztett az utcán, már tapinthatóan érzékeltük a forradalmi hangulatot.

Megrendítő volt, mert az ember egyfelől ezzel azonosult, és ujjongott valahol a lelke mélyén, de másfelől viszont láttuk gyülekezni a sötét fellegeket. Azt javasoltam Motznak, hogy hívjuk össze az egyházak képviselőit és az egyházak püspökei, Corneanu érsek, Neumann főrabbi, Krajter Sebastian és a többiek álljanak ki az ablakba, békítsék a népet, vállaljanak garanciát arra, hogy valóban nem lesz kilakoltatás, és az állásomba visszahelyeznek. Mert ekkor már Petre Motz azt mondta, hogy természetesen nem lesz semmi bajom, és nem kell elmennem, de nem hitték. "Mutassa a papírt, mutassa a papírt!", ezt kiabálták. Akkor elmentek dühösen, és délután már teljesen elvált az utca a kilakoltatás ügyétől. Ekkor már az volt a vészterhes, hogy nem tudtuk, mennyi a provokátor.

Valószínű, ekkor itt már egy más forgatókönyv érvényesült, de az biztos, hogy a kezdet az spontán volt és hiteles, az is biztos, hogy a spontaneitás és hitelesség mindvégig megmaradt, de hogy kik, milyen malom kerekére hajtották ott a vizet, ez már összemosódik, ezt ki kellene elemezni. Lehetséges, csak engem provokáltak, csak a magyart akarták a tömeg élére állítani. Mert adott pillanatban mindig az volt a sláger, hogy menjek ki, álljak az élükre és induljunk el.

Most már ezt utóbb is visszahallom a szekus vétetésű, posztkommunista áldemokraták szájából, hogy miért nem álltam az utcán a tömegek élére és miért nem vezettem őket. Nyilvánvaló a szcenárium, ugyanis később az volt, december 20-dika körül, hogy jönnek a magyarok, bejöttek a magyarok, és a magyaroktól kell megvédeni Temesvárt, nem a forradalmároktól. Ekkor 10.000 olténiai munkást hoztak fel szerelvényeken Temesvárra, és ránkszabadították őket, hogy a magyar betöréstől kell megvédeniük a várost. Még csak a munkaruhájukat sem cserélték le, mindenkinek a kezébe adtak botokat, vasrudakat, úgy füstösen, mocskosan, ahogy a gyárból kijöttek, és Temesváron megdöbbenéssel tapasztalták, hogy egy fia magyar betörő, behatoló sincs, hanem a román forradalmárok fogadták őket és azt kiabálták: "Mi is románok vagyunk".

Ekkor hullott le a hályog a szemükről ezeknek a krajovaiaknak meg Zsil völgyi bányászoknak. Ahogy elmesélték, letérdeltek a mi templomunk előtt, hálát adtak az Istennek. Megfordult a menet, megfordult az előjel, s miután hazamentek, nagymértékben hozzájárultak a helyi megmozdulások kirobbantásához. Nagyon valószínű, ez rejlett abban, hogy állandóan provokáltak engem, hogy álljak a nép élére.

Egy másik jellemző vonulat volt az anarchiára és a káoszra való törekvés.
Egy bizonyos pillanattól kezdve őrült, eszelős akarat ütötte fel a fejét és gyökerezett meg a tömegben, hogy menjünk be, menjünk be a lakásba, lássuk, hogy bent vannak a szekusok, védjük meg Tőkést. Ez már irracionális volt. Láthatóan gerjesztették a tömeghangulatot. Ugyanis az emberek nagy része becsületes forradalmi lelkülettől volt átitatva, ezt a sípot a szájukba adták. Én rettenetes nehéz helyzetbe kerültem. A felheccelt, felizgatott tömeg nekidőlt a vaspántos ajtónak, és mi csapdába kerültünk. Ha nem engedjük be őket, akkor azt mondják, hogy a szekuritáté benn van, ha nincs benn, akkor ti nem engedtek be, Tőkésék nem tartanak velünk, nem akarják, hogy bejöjjünk, pedig mi jót akarunk. Néhány üvöltő dervis, néhány provokátor szinte vezényelte a tömeget. Bent voltunk talán ötvenen, gyülekezeti tagok, az alapgárda, akik tartottuk a frontot; én mindig úgy tereltem el a nyomást, hogy amikor már pattanásig feszült a húr, akkor újból az ablakhoz mentem, s akkor mindenki visszatódult az utcára. Ez egy idegőrlő viaskodás volt, és bármelyik pillanatban áttörhetett a gát. S aztán ott belül mi történik, amikor ezer ember betódul a lakásba... És mit tehetnek azok, akik be vannak építve - elképzelhető. És egyáltalán, felborul ez a kilakoltatási képlet: a mi házunk, a mi várunk, mi nem engedünk az önkénynek, tehát beláthatatlan következményei lehettek volna, akár erőszak is, összecsapás, ki tudja, mit akartak kiprovokálni. Nagyon bizonytalan volt, hogy meddig tudjuk állni a mesterségesen, valószínűleg provokátorok által felizgatott tömeg bejárati ajtónkra irányuló ostromát. Volt már úgy is, hogy háromnegyed részre kifeszítették az ajtót, ordas indulatok nyilvánultak meg az ajtón kívüliek részéről, már nyoma sem volt annak, hogy a bennünket védelmező tömeg, sokaság sűrűsödne az ajtón kívül, hanem sokkal inkább egy dühödt ellenséggel találtuk szemben magunkat.

Most könnyű erről beszélni a letisztult visszagondolás erejével, de akkor pánikszerű félelmet keltett bennünk és egy valóságos ostromot kellett visszavernünk, órákon keresztül az ablakhoz rohanva, hogy az emberek kicsődüljenek az utcára, aztán megint az ajtóhoz, mozgósítva azt a néhány tucat barátunkat, aki bévül volt. Néha be kellett engedni egy-egy embert, ha barátok jöttek, vagy nyilvánvaló jóakaró kopogtatott az ajtón, néha ki kellett menniük közülünk némelyeknek valamilyen okból, vagy máskor azért mentek ki néhányan, hogy felmérjék a terepet, mert mindenféle hírek gyűrűztek be hozzánk. Az utcán például már verekedés tört ki a sarkon, hol egy szekust füleltek le, hol egy provokátort kaptak el, máskor karhatalmi erők gyülekeznek, vagy gyanús autó érkezett, amelynek kiszúrták mind a négy kerekét. Informális úton mindenféle hírek kóvályogtak, és abban a veremhelyzetben, a bezártság állapotában legalább olyan fontos volt tudni, hogy mi történik kint, ennek megfelelően mit kell nekünk cselekednünk odabenn. Jól emlékszem, küldtünk ki közülünk embereket, barátainkat, hogy próbáljanak meg jó hatással lenni a tömegre, leszerelni a mesterségesen keltett indulatokat.
Egy alkalommal azzal sikerült elhárítanunk az ostromot, hogy népes küldöttséget voltunk kénytelenek beengedni a házba, ellenőrizzék, nincsenek bent a szekusok. Rémeket láttak, ezt is mesterségesen ültették el a fejükben, még azt is látni vélték, hogy amikor megjelenek az ablakban, a hátam mögött szekusok állnak, azok kényszerítenek szólni, és úgy viselkedni, ahogy viselkedem. Amikor ezek az emberek bejöttek, minden bizonnyal nem provokátorok, esetleg egy-két idegen elem volt közöttük, mert őszinte kíváncsisággal és keresésvággyal viharzottak végig a szobákon, mindenhova benéztek, még az ágyak alá is.

Feltűnő volt közben, hogy egyes távozott barátaink már nem tudtak visszajönni. A tömeg hullámzott, hírekből értesültünk egyetemisták beszervezéséről, hogy a bentlakásokból jöjjenek a helyszínre és erősítsék a tüntetőket. Késő délután egyértelműen tömegtüntetéssé alakult át a szolidaritás tüntetés. Egyre inkább háttérbe szorult az összegyülekezésünk személyes motívuma, és egyre inkább a rendszerellenes, Ceausescu ellenes jelszavak, vagy éppenséggel provokáló színvonalú indulatok uralkodtak el a tömegen.

Este, amikor már előrehaladott az idő, egy egész baptista közösség érkezett a helyszínre, akiket a később parlamenti képviselővé vált Dugulescu Petre prédikátor vezetett oda, velük a mi barátaink, Borbély Imréék és Balaton Zoltánék beszéltek; őket főképpen azért hívták oda, mert egyre inkább az anarchia veszélye fenyegette az utcát és az anarchia mindenre jó lett volna, csak éppen az eredeti célok elérésére nem. Egyértelművé vált az ajtónk ostromából, a zűrzavaros hangulatból, a provokátorok hangjának felerősödéséből, hogy most minden erre megy ki, anarchiába fullasztani, csőcselék szintjére lesüllyeszteni a spontán módon kialakult demonstrációt. Amikor már annyira előre haladtak az események, hogy a karhatalom is kivonult "kétéltű" autókkal, ahogyan ott nevezték, páncélosokkal, rendőrökkel, katonasággal, tűzoltó autókkal, akkor már a parókiánk, a lelkészi lakás az események árnyékába került, ez egyben lehetőséget adott arra, hogy felszusszanjunk, megszűnt az az órák óta tartó iszonyatos nyomás, amely reánk nehezedett. Végre én is megpihenhettem, mert állandóan, itt már talál a szó, ráncigáltak az ablakhoz, foglya voltam a tömegnek, és nem azt kellett mondanom, amit én akartam, hanem főképpen azt, amit ők elvártak tőlem. Ebben a helyzetben mind kevésbé elégítette ki a tüntetőket egy békés lelkipásztornak a bibliai idézetekkel, vagy testvéri szavakkal megtűzdelt beszéde, további tűzrevalót igényelt a felcsapó láng, én pedig ezt a tüzet nem tudtam táplálni, nem is erre készültem, nem is vagyok az a fajta ember.

Nem tudtam volna elképzelni magam, hogy egy bizonytalan kimenetelű, ismeretlen összetételű, anarchiába torkolló megmozdulás élére álljak, nem utolsó sorban mindvégig tudtam, ha rosszat akarok egy társadalmi megmozdulásnak, fellángolásnak, akkor magyarként azzal követem el a legnagyobb hibát, ha én ennek a kihívásnak engedek.
Ezek után rohamosan elterelődött a figyelem a lelkészi lakásról, a mi ügyünkről. Egyértelműen társadalmi demonstrációvá, politikai tüntetéssé alakult át az összegyülekezés. Ekkor már a főhelyszín is áttevődött a Fő utcára, mégpedig abba a villamos csomópontba, ahol a Fő utcából másik utca ágazik el, ott van a Mária tér, oda érkeznek a villamosok. Néhány fiatal lázadó leállította a kocsikat, ezek feltorlódtak, kiszálltak az utasok, egyre nagyobb tömegek áramlottak valamennyi utcából, míg össze nem csaptak a kivezényelt karhatalommal. Én az ablakból csupán rézsutosan és mintegy 50 méternyi távolságból láttam, a vízsugarat, a tömeg hullámzását, hogy a mi körzetünkben egymást követő ütközetek során hol a karhatalom lett úrrá, vette birtokába az utcát, hol a tömeg seperte ki az utcából a karhatalmat. Olyan hullámzás volt ez, amit én csak filmekben láttam, vagy a televíziós közvetítések révén a nagyvilágból.

Egyfelől megnyugodtunk, hogy a parókia szélárnyékba került, másfelől pedig pattanásig feszült idegállapotban érzékeltük, hogy ez már a vihar előtti csend, mert tovább tart és feltartóztathatatlanul más úton halad az, ami nálunk elkezdődött. A további fejleményekről csak töredékes hírek jutottak el hozzánk, akkor már nagyon kockázatos volt közlekedni, bejönni hozzánk, mivel a Fő tér irányába eltávolodott, eltávozott a tömeg, és a mi helyszínünkön, a környéken mégis csak a karhatalom lett úrrá, vette át az ellenőrzést. Így aztán teljesen elszigetelődtünk, egy bizonyos, hogy az utcán egy halottat láttunk a sorozatos összetűzések nyomán, ott maradt a földön egy ember. Valamikor éjfél körül lövések dördültek. Nekünk ebben a helyzetben információ hiányában egyetlen célkitűzésünk maradt, hogy másnap megtartsuk az istentiszteletet, vasárnap délelőtt annak rendje és módja szerint.

Nem is tudom, hogy szégyelljem-e vagy elégtétellel emlegessem-é ezt, csak azt mondhatom, hogy az események túlhaladták azt, amivel elkezdődtek, mi nem arra vállalkoztunk, ami lett, hogy ehhez viszont gondviselésszerűen hozzájárultunk, arra utólag büszkék lehetünk. Ez az Isten akarata volt, és nem a mi terveink valósultak meg. A reggeli istentisztelet azonban elmaradt, mert 4-5 óra körül hatalmas dörömbölésre ébredtünk, éjjel őrség vigyázott az alvókra, ők riasztottak bennünket, hogy törik a kaput. Pillanatok alatt sikerült az eltorlaszolt kaput felnyitni, és máris a lelkészi hivatal és a parókia ajtajára került a sor. Mi felkészültünk arra, akik a házban maradtunk kilencen, mi ketten a feleségemmel és a hét velünk lévővel, hogy az emeletre, a sekrestyeként szolgáló, templom melletti helyiségbe és végső fokon a templomba menekülünk.

Egy kis szent naivitás is rejlett bennünk, hogy egyfelől lehet, hogy el tudjuk torlaszolni magunkat abban a helyiségben, ahol én a belső kényszer száműzetésem ideje alatt laktam, másfelől, a templom az ókortól, az ótestamentumi időktől fogva védettséget és sértetlenséget jelentett jobb időkben. Nos, a templomban talán egyfajta hitbeli, lélektani védettségre tehetünk szert.

Ez nem egészen így történt... Magunkra kapdostuk a ruháinkat, én még az emeleten kötöttem meg a nyakkendőmet és húztam fel a cipőmet, papi ruhába öltöztem, a palástot is magammal vittem. Lehet, hogy naiv, de mindenképpen következetes magatartás volt ez. Az udvar felől egy létrán kapaszkodtunk fel, minden ajtó be volt zárva a házban, a lakásban, úgy hogy a behatolóknak minden ajtót ki kellett feszíteniük, vagy be kellett törniük. Ez alatt a néhány perc alatt az egyházközség kasszáját vittük fel még, amelyben nagy pénzösszeg volt, mivel a bank nem szolgálta ki a református egyházat az utóbbi hónapokban, tehát minden vagyonunkat ebben tartottuk. Az események után megtaláltuk, olyan jól sikerült elrejteni.

Ekkor már a másik utcai kerítésről is ugráltak fel a civil ruhás behatolók. Így érkeztünk fel az emeletre, felhúztuk a létrát, de már rohantak fel az emeletre a rendőrök és a civilek. Mi éppen annyi időt nyertünk, hogy az egyik ajtót eltorlaszoltuk az emelet felől, a másik ajtón pedig bementünk a templomba. Gazda Árpád felgyújtotta a villanyt, mert még rémesebbnek tűnt, ami történik a sötétség leple alatt. Ahogy felgyulladt a villany, máris törték a templom műbútorasztalosok által készített gyönyörű ajtóit, és pillanatokon belül ott voltak a nyakunkon, mintegy tízen-húszan, én palástban, körülöttem a barátaink. Mielőtt imádkozni kezdtünk volna, minden személyre egy-két ember vetődött rá, mindegyiket külön elkísérték. Én nem emlékszem, hogy kit ütlegeltek, de engem biztosan durván ütlegelni kezdett, ökölcsapásokkal támadt rám Bukur Joan, aki aztán két év vizsgálati fogság után került szabadlábra '89-et követően.

Így vittek le mindannyiunkat a földszintre, engem feleségemmel együtt a lelkészi hivatalba, ahol jelen volt a kultusz-államtitkárság államtitkára, mondjuk a vallásügyi miniszter, akit már odarendeltek, de tudjuk, hogy akkor már Temesváron volt a hadügyminiszter küldöttje, Sztanculescu tábornok, meg Kicak tábornok, meg az egész vezérkar, lényegében itt már a módszeres és haditerv szerint folyó felszámolása kezdődött a temesvári ellenállásnak.

Ekkor még elvittek minket a rendőrségre, két külön autóban.

ÁRGUS Irodalmi Folyóirat, Székesfehérvár 1999/6
*