Szerintem úgy kéne elsimítani az ügyet, hogy a tanár mondon le, hiszen már úgyis nyugdíjas. És ha már lemondott, ha már nem tanár, kérjen bocsánatot a diáktól (mikor már nem tanár), és a szülőktől az igazgatóval együtt.

Mindenképpen tudassák a szülővel és a diákkal, hogy a heves vérű, erőszakos, vagy fenyegető hajlamú ember már nem tanár.

Egyébként meg a diák nem fogja felejteni a dolgot, mert ezt nem is lehet felejteni. Előbb utóbb el fogja mondani (mikor pl. már nem az iskola diákja lesz). És fel fog háborodni a vőlegénye, a barátja, bárki, aki meghallja ezt a történetet. Igazságért, elégtételért kiált az ember lelkiismerete, ha egy erőteljes, határozott tanár, aki magabiztos fellépésével eddig mindent megúszott, ilyen ügyet elmismásolhat. Ez biztos nem marad annyiban, az igazgatónak teljesen értelmetlen ebben bíznia!

A legjobb megoldás, ha valóban nyugdíjából él a rém tanár, és nem rémiszget, nem nehezedik a fiatalra, ha nem próbálja meg erős egyéniségével, fellépésével beverni a földbe a diákot, mert érzékeny, mert bántotta, és fél tőle, mert igazságtalannak érzi, ami igazságtalan, csak nem tudja magát kifejezni.

Micsoda merénylet ez az ifjúság ellen! És milyen emberségesen meg lehet oldani ezt az ügyet, hisz az idős tanárnak nem omlik össze az élete, megmarad megélhetése, stb. És ha maga távozik, mond le állásáról, és bocsánatot kér, gondolom, pellengérre sem kerül, a diák is megnyugszik, hogy van igazság, van ifjúságvédelem, van tisztesség, az iskola nem a diák ellen összefogó erőszakszervezet, hogy a rémkollégát mindenáron megvédjék, a vétket, félelemkelétst megszüntetik, és nem elhallgatják.

CSerfa