Rimbaud
(LXXXII)

Hogy zúgnak a szélben
- akácok amott -
halld, ápriliséjen
a borsókarók.

Míg gőze ködén fent
Phoibé fele, ládd,
sok hajdani vén szent
hogy nyujtja nyakát.

Fehér kazlak távol,
tornyok és tetők -
álnok italából
kortyolnának ők...

Ámbár se nem égi,
se földi a köd,
amit ez az éji
óra gőzölög,

mégis mind ott várnak,
- német, szicil ég! -
e szomoru sápadt
pára közepén!
Rónay György fordítása