Szia Haszika!
Úgy látszik nem tudunk összefutni, de nem baj. A menyország az Istennel való örök együttlét. A pokol pedig az, hogy akkor már biztosan tudom, hogy lehetnék Istennel is, de erre már nincs lehetőségem. Én már felnőttként tértem meg, és volt az életemnek egy szakasza, amikor nagyon megingott a hitem, komoly depresszióba pottyantam, és úgy éreztem Isten elhagyott. Nélküle teltek a napjaim. Számomra akkor ott volt a pokol. Őszintén, tiszta szívből mondom neked szörnyű volt. Akkor értettem meg azt a paradoxonnak tűnő mondatot, hogy aki nem hisz az imádkozzon a hitért. Ez az állapot nem tartott olyan sokáig, kb egy hét, de tudom, hogy igazán akkor tértem meg. Akkor kiíirtam a tükörre egy Ady idézetet: "mikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen és halkan átölelt az Isten".
Azok az aggodalmak, hogy mi lesz, van, a szeretteiddel, nem csak a te aggodalmaid. Én is nagyon sokszor gondolkodok ezen, és arra is gondolok, hogy ha az Isten nélküli létben vannak, inkább cserélnék velük, de hát ez csak gondolat, mert nem lehet. Már írtam neked, de úgy látszik az aggodalom miatt átsiklasz felette, hogy a megtéréshez nem idő kell. Az idő rabságában csak mi vagyunk, és nem Isten. Aki már arra készül, hogy itt hagyja ezt a világot, már annak sem számít az idő.
(Biztosan voltál már úgy, hogy alszol, kezdesz felébredni, de még szundikálsz. és akkor álmodsz valamit, ami nagy időszakot ölel át, és ha ránézel az órára, tán 1 perc telt el, az álmodban pedig éveket éltél végig) Mielőtt meghal az ember, lehet egy pillanat műve a megtérés. És abban biztos vagyok, hogy elmenő ember felé Isten nyújtja a kezét, és abban is biztos vagyok, hogy többen megragadják, mint azt mi, itt, gondolnánk. Én is csak ebben reménykedek a szüleimmel kapcsolatban. Illetve nemcsak reménykedek, biztos vagyok benne. Azért javasoltam, hogy olvasd el a szőlőmunkások történetét, mert ott is minden munkás egyforma bért kap, függetlenül attól mennyi időt töltött munkával. Ne aggódj, csak magadért.
Baráti üdvözlettel vogyo