Kedves Kolléga, Képviselő Úr! Ismét rászántam magam az írásra, és azt hiszem, most sem fogok választ kapni, mint ahogy az korábban már többször előfordult.
A privatizációról van szó.
A Nemzeti Tankönyvkiadó vezérigazgatójaként 2000 májusától az év végéig sok telefonnal és több levélben kértem találkozást tőled, az oktatásügy miniszterétől. Alapvetően a privatizációról, a Nemzeti Tankönyvkiadó magánosításáról szerettem volna személyesen beszélgetni veled. Összegyűlt egy csomó olyan tény, amely arra utalt, hogy megindult ez a folyamat, bár hivatalosan ez nem volt téma: egy csoport elkezdte magának privatizálni a céget.
Úgy gondoltam, hogy az oktatásügy egyik meghatározó, állami tulajdonban lévő cége vezetőjétől nem reménytelen kérni személyes találkozást a miniszterrel. Eltelt jó félév, egyetlen találkozási időpontot sem kaptam azon kívül, hogy érdeklődésünkre a hivatalodtól valaki mindig megerősítette: megérkezett a kérés a személyes találkozásra, majd értesítenek. Értesítés nem jött. Ezt máshogy nem tudtam magyarázni, hogy a beszélgetésre vázolt témát a miniszter ismeri, az ott folyó dolgokkal egyetért, nincs miről beszélni. Így aztán lépéskényszerbe kerültem: 2000. decemberének közepén kértem, hogy akkor más vigye tovább a Nemzeti Tankönyvkiadó vezetését, ami 2001 márciusától meg is történt.
Mi volt a bajom a kiadónál? Alapvetően a következő: az akkor regnáló hatalom egyre egyértelműbben kezdte szűk érdekeknek megfelelően pénzszerzési forrásként használni a Nemzeti Tankönyvkiadót. Egy könyvkiadó az esetek többségében fővállalkozó: nem főállású emberei írják, lektorálják a könyveket, nem saját tulajdonú nyomdák készítik azokat, és a kereskedelem is partnereken keresztül valósul meg. Ebben a vertikumban számos helyen lehetőség van partikuláris érdekek érvényesítésére, különösen egy olyan szituációban, amikor - állami vállalat lévén - szinte hivatalnok a cég vezetője, és a számba jövő partnerek nagy többsége magántulajdonú cég. 1992-től, amióta rám bízták a kiadó vezetését, korábban is szórványosan előfordultak kisebb kaliberű tulajdonosi kérések, amelyeket el tudtunk hárítani, ha az szellemiségében nem volt vállalható, vagy a piaci helyzetünket gyengítette volna. Például: alig egy évvel a kinevezésem után nagy meccset kellett vívnunk egy (a belső politikai körökhöz is tartozó) szerző kézirata miatt, ami minden szakmai bírálat szerint rossz volt. Végül is nem jelentettük meg. Nagy baj nem lett belőle, igaz, hogy abban az évben a vezetői prémiumom kicsit kisebb lett, de más retorzió nem történt. A nagy pénzek a kiadón keresztül a nyomdák irányába folytak. Ennek becsületessé tételére rögtön az elején kialakítottunk a nyomdai megbízásokra egy olyan rendszert, amely nyílt pályáztatáson alapult, és a kiadóban egy viszonylag széles körű team hozta meg a döntést, amelyben természetesen én is részt vettem, de nem egyszemélyi döntések születtek. Ezt a rendszert a tulajdonosi jogokat gyakorlók ismerték, és látták azt, hogy gazdaságtalan-etikátlan döntésekre a kiadó ezen a vonalon csak igen nehezen kényszeríthető, ezért próbálkozások sem történtek.
1999-ig. Az 1998/99-es tanév könyveit 1998 nyaráig kinyomtattuk, az új szezon 1999-től indult. A Fidesz 1998-as választási győzelme után a kiadó kilenctagú igazgatóságát és felügyelőbizottságát "egyszínűvé" tették: csupa jobboldali személy került ezekbe a testületekbe. (Korábban is voltak változások politikai hatalomváltáskor - amit egyébként akkor sem nagyon értettem, hogy miért van erre szükség -, de azelőtt nem volt ilyen egyértelmű a helyzet, hiszen például a kezdetektől megbecsült tagja volt az igazgatóságnak Jelenics apát úr.) Az igazgatóság tagjaitól egyre többször kaptunk szolid-szelíd ajánlásokat bizonyos (nem baloldali) értelmiségiek szerzőként, lektorként történő foglakoztatására. Gyakran el is fogadtuk ezeket, ha vállalható volt az alkotásuk. Más esetekben átdolgozásokat kértünk, illetve nem siettettük a megjelentetést. A nyomdák kiválasztására tett ajánlások veszedelmesebben voltak: egyrészt a tulajdonosi jogokat gyakorló ÁPV Rt.-től érkeztek (ahonnan egy négyszemközti beszélgetés közben, amikor megkérdeztem, mi lesz, ha nem teljesítjük a kérést, az ÁPV-s kapcsolattartónk mosolyogva felelte: semmi, holnaptól itt lesz egy másik ember, aki majd teljesíti), másrészt sokkal nagyobb összegekről volt szó. A nyomdai megbízatáskérések olyan nyomdákra vonatkoztak, amelyek tulajdonosainak politikai beállítódása közismert volt (nem baloldali...). Kisebb anyagi kihatású esetekben és a piaci árakhoz közel álló árajánlatot adó nyomdáknál esetenként adtunk is megbízást munkavégzésre, de amikor beérkezett egy konkrét felkérés legalább nyolcvanmilliós nyomdai munka kiadására és a kért árajánlatok 40-50 százalékkal haladták meg a hasonló munkáknál tapasztaltakat, próbáltam ellenállni. Erre tulajdonosi utasítással leállították a teljes tankönyvgyártási programunkat, veszélybe sodorva a tanév elejére szükséges tankönyvek megjelenését, és így ellehetetleníteni a céget (vezetőjét?).
Érkeztek továbbá hírek arról is, hogy a minisztérium közreműködésével (szervezésében?) az addig jól működő tankönyvterjesztési rendszert is átszervezik: a megkapott tervezetben az addigi terjesztői jutalékoknál jóval magasabb százalékok szerepeltek.
Erősítette továbbá a "pénzt szerezni a hatalom gyakorlóinak és híveiknek a tankönyvek révén is" érzésemet az is, hogy a különböző tankönyves pályázatokon egyre furcsább eredmények születtek. Például a nemzetiségi tankönyvellátás addig a Nemzeti Tankönyvkiadóra volt bízva. Ezeknek a kis példányszámú, mégis tartalmában-formájában igényes könyveknek főállású, gyakorlott szerkesztői egyedül a Nemzeti Tankönyvkiadóban voltak, és mi mindig is kardinális kérdésnek tekintettük ezt a területet. Fontosságukat aláhúzta az a tény is, hogy a határainkon túli magyar iskolák tankönyvellátásában politikai szinten is hivatkozni lehetett arra, hogy milyen minőségi és zavartalan a nemzetiségi tankönyvellátás Magyarországon. A minisztérium pályázatokat írt ki a nemzetiségi tankönyvek készítésére, amelyeken többnyire nem mi nyertünk. Nagyon nehéz volt a minisztérium hitelét magyarázni a munkatársaimnak, amikor kiderült, hogy például egy horvát nyelvű tankönyv darabját huszonhétezer forintért szállította egy általunk korábban nem ismert cég. Vagy máig homályos a 2000 szeptemberére az általános iskola első osztályba lépőknek szánt olvasókönyv (amit Orbán Viktor személyesen ajánlott a gyermekeknek) esete: a pályázati kiírás szerinti sokábrás, négyszínű könyvre mi darabonkénti előállításra 200 forint körüli ajánlattal indultunk. A pályázat nyertese az ábra nélküli, lényegében egyszínű könyvet (a sajtóban megjelent adatok szerint) darabonként sokkal drágábban készítette. Hova lett-tűnt ez a megmagyarázhatatlanul magas árrés?
Kedves egykori kollégám, a fentiek alapján nem találod indokoltnak az akkori döntésemet, hogy én kiszállok ebből a játékból? Ha már az az egyetlen felelős személy, aki esetleg változtathatott volna a helyzeten, bezárta előttem a kaput. Nagyon szomorú voltam személyesen is: jól emlékeztem arra, milyen lelkesek voltunk a kiadóban vezetőtársaimmal együtt, amikor 1998-ban hírét vettük, hogy egy pedagógus, korábbi ismerősünk várományosa az oktatási tárca vezetésének. Valószínűleg te már nem emlékszel arra, hogy a választási győzelmetek után, de még a kormányalakítás előtt felkerestünk két helyettesemmel a képviselői irodaházban, ahol elmondtad vívódásodat: szabad-e neked "köztanárként" ilyen magas polcra ülnöd. Egymás szavába vágva győzködtünk: Zoltán, mindenben támogatunk, melletted vagyunk. Kiderült, hogy igencsak egyoldalúvá vált a dolog. Eszembe jutott Herczeg Ferencnek egy, még a könyv indexes idején olvasott műve, amelyben az őszirózsás forradalomban részt vevő tiszta lelkű ifjú sodródását írja le 1919 közepéig, a Szamuely-fiúkig. Bölcsészként nyilván ismered a könyvet és tudod a végét is.
Én nem nagyon ismerem a többi céget, amelyek miatt elindultatok a privatizáció leállítása irányába. Nagyon remélem, hogy nem ugyanaz a cél, mint amit feltételezhetek a Nemzeti Tankönyvkiadónál tapasztaltak alapján egy esetleges újabb választási győzelmetek esetére.
Talán naivul, de még minden reményt fel nem adva kérdem: kedves kolléga, tényleg ezt akarjátok?
Üdvözlettel:
Ábrahám István
Népszavazás Szilárd bátyó üzleti érdekeinek megvédésére... Emmá komoj :)
