„Pete Rose 1985. szeptember 11-én érte el pályafutásának 4192. ütését, és ezzel megjavította Ty Cobb halhatatlannak vélt csúcseredményét. A rekord persze napok ót a levegőben lógott , a riporterek nonstop alapon nyüzsögtél körül Rose-t, városról városra, mérkőzésről mérkőzésre követték nehogy valamiképpen lemaradjanak a nagy szenzációrol.

Valami elektromos feszültség vibrált azon az estén a levegőben. Szeptember 11.én, éppen 57 éve annak, hogy Ty Cobb utoljára fogott ütőt a kezébe. A többnapos döglesztő kánikulát most ősziesen hűvös idő váltotta fel, mintha a természet is felakarta volna dobni a 44 éves öregfiút. Az egyik labdaszedő gyerek azt mesélgette társainak, hogy mit mondott Rose a riportereknek.

- Remélem ma sikerül. Már csak a ti érdeketekben is, haverok. Legfőbb ideje, hogy visszamehessetek a családotokhoz.

Amíg a jelenésemre vártam, elbeszélgettünk a többi lasztival. Ha ma sikerül a 4192. ütés akkor egyikünk hallhatatlanná válik. A nem történelmi jelentőségű labdák élete meglehetősen cudar. Egy-két ütőt elviselünk, aztán egy vödörbe dobnak bennünket, és akkor már csak az edzésen kerülünk napvilágra, ott is csupán egy-két napra. Végül valamelyik kiscsapatnál kötünk ki, és ott addig püfölnek minket, amíg csak szakadozni nem kezdünk.

Rose az első szett vége felé került sorra. Weyer, a játékvezető benyúlt a vászonzsákba, kihalászott engem, és odadobott Eric Shownak, a San Diego dobójának. Olyan izgatott voltam, hogy csaknem szétrepedtek a varrataim. Köröskörül már mind a 47237 szurkoló talpon volt. Pete nevét énekelték, sálakat, zászlókat lobogtattak.

Show alaposan megcsavart. Már már elsuhantam a kiindulópont jobb oldala felett, amikor Pete valósággal nekem ugrott. Láttam a botjának villanását, aztán, bumm! a középpálya bal oldala felé repültem. Már a levegőben láttam, hogy a tribünökről szerpentin és konfetti kezd záporozni, a tömeg üvöltése fülsiketítő volt. Carmelo Martinez előtt értem talajt, magasra pattantam az astro turfról, Martinez felnyúlt, éppen, hogy elcsípett aztán Gary Templetonhoz, a beállóshoz hajított.

Tűzijáték kezdődött, színes rakéták szálltak magasra, és a hirdetőtáblán hatalmas számokkal kezdett el villogni az örömhír: 4192! Mindenki a pályára özönlött. Rose csapattársai és az ellenfél játékosai is valamennyien. Tony Perez ért oda elsőnek.

-  Na végre! – kiáltott – Huszonhárom éve vártam erre! Bejött Marge Schott, a Reds tulajdonosa is. Megcsókolta Pete-et majd a bejárat felé intett. A kapu kitárult, és egy vadonatúj tűzpiros Corvette gördült be PR4192 –es rendszámmal.

Aztán mindenki kivonult, és Pete egyedül állt a pálya közepén. A közönség ujjongása egy pillanatra sem szűnt. Rose-on látszott, hogy nem tudja mit kezdjen magával. Felemelte a mutatóujját és az égre nézett. Mosolygott, mintha felismert volna odafenn valakit. Talán az édesapját. Vagy Ty Cobbot.

Aztán elkezdett sírni….”