Baudelaire: Az utazás

2

S mi csak forgunk, iszony! és ugrunk, meggyötörve,
mint pörgettyűk s golyók, - álmunkban is igáz
a vad Kiváncsiság, mint zord Angyal, ki körbe
a vágtató Napok csóváival csigáz.

Furcsa sors a miénk: a Cél, míg űzzük, illan,
s mindegy, hová libeg, hisz úgy sincsen sehol!
De az Ember elé remény reményre csillan
s pihenést úgy keres, hogy őrültként lohol.

Nagy, három-árbocos lelkünk Ikáriába
vágyik s fedélzetén hang zendül: "Part!" - s a hírt
a kosárból a hang bolond hévvel kiáltja:
"Üdv! hírnév! szerelem!" - s fúj, poklok! itt a szirt!

Mert minden part, melyet jelent az őr, ki fent űl,
ma még Arany-Sziget, jósors-igérte táj,
felé a képzelet dús orgiákra lendűl,
de csak zátonyra lát, ha pirkad a homály.

Óh, tündéri hazák szegény, bús őr-hajósa
Verjük bilincsbe őt, vagy vessük vízbe tán?
Csak sir, Amérikák hibbant mámoru jósa,
és sósabb ár tolong a délibáb nyomán.

Így a vén vándor is, míg lába szennybe bágyad,
még légbe szimatol és szeme hályoga
Édent sejt arra is és csábos Cápuákat,
hol rossz gyertyán dereng vak viskók vályoga.

Tóth Árpád