Ha a Honfoglalást vagy a Sacra Coronát tekintem mércének, akkor hihetetlenül színvonalas ez a film. Akkor is, ha MM korábbi munkáit nézem. Történelmileg is nyílván hiteles, ha már egy kurrens történész, Rainer M. szakértette. A helyszínekkel se lehet semmi baj, ha az eredetiekkel megegyeznek. De. Mint film sajnos nem működik.

Kezdjük ott, hogy nincs egységes képi világa. A jelenben játszódó kerettörténet, a stilizált flashback vagy a digitális tankok látványa nem passzol egymáshoz; jobban elidegeníti a nézőt az ilyesmi, mint bármelyik brechti effektus. Dokumentumfilmben ez még elmenne, játékfilmben viszont baromi zavaró. Másrészt tele van olyan sutaságokkal a mozi, ami ezt az elidegenítő hatást fokozza. A színészek majd mindegyikén érzek némi modorosságot, mintha nem filmben, hanem színpadon játszanának. Annyira magasztosak próbálnak lenni (talán Cserhalmit kivéve), hogy az már a hitelesség rovására megy. Ez csak súlyosbítja, hogy a két kulcsszereplő (NI és a kihallgató tiszt) agyonhasznált szinkronhangokon szólalnak meg. Ugyanilyem zavaró, hogy nincsenek jól megkomponálva a jelentek. A szereplők sután integetnek (reptér, tópart), sután ülnek egymással szemben (karácsonyi jelenet) és sután mozognak a díszletekben.

Igazából a film céljait se nagyon értem. A forradalmat nem akarja és nem is tudja (gondolom pénzhiány miatt) bemutatni. Nagy Imre igazi személyiségét viszont nem nagyon ismerjük meg, csak sablonokat kapunk: szerette a családját, kiállt a politikai elveiért és szarul érezte magát a börtönben. Ez utóbbi van egyébként a filmben a legjobban megjelenítve, de pont ez a része a történetnek az, ami az általános emberi kategóriájába tartozik. Magyarán: a legtöbb ember valószínűleg pont így rokkanna bele a börtönmagányba, ehhez nem kell Nagy Imre. A magánember szenvedései helyett sokkal érdekesebb lenne feltárni a történelmi személyiség motivációit, de az pont annyira megy MM-nak, mint a színészvezetés: semennyire.