Rimbaud
Az irgalmas nővérek

Az ifjú - szeme láng, bőre barna huszéves
remek test, járnia meztelen kellene,
s imádta volna, míg feje rézpánttal ékes,
holdfényben Perzsia egy kóbor szelleme;

romlatlan és tötét bájai közt viharzó,
büszke most gerjedő hevületeire,
s oly tiszta még, akár gyémánt tengelyen forgó
nyáresték könnye, a szűz tengerek vize:

az ifjú, a világ ocsmányságait látva
szívében megremeg, bosszúsan háborog,
s átütve nem muló mély sebbel, megkivánja
az irgalmas nővért, a kedves ápolót.

De ó Asszony, szelíd részvét, marék zsiger te,
nem vagy az irgalom nővére, soha nem!
sem ében szem, se lágy s könnyed ujj, se remekbe
formált szügy s puha öl, hol rőtes árny pihen.

Alvó világtalan, roppant pillákkal ernyős,
mind rejtelem csupán a csókunk és a kéj:
mellünkre te tapadsz, pedig te vagy az emlős,
s mi dajkálunk, komoly s igéző Szenvedély.

S te ránk a hajdani erőszakot, a hús mély
kábultát, alélt gyűlöleted dühét
mind visszaontod, ó, mégse rossz szándokú Éj,
mint havonta öled a vér fölöslegét.

Ha megborzasztja őt a nő, akit ölén egy
percig vitt - ó, gyönyör, lét szava, tett dala! -
jöjj, friss-zöld Múzsa és jöjj, lángoló Itélet,
hadd tépje már nemes tüzetek mámora!

Ah! ki hol ragyogást, hol nyugalmat kivánna,
s kit elhagy szívtelen a két Nővér, a lágy
karú szép tudomány után esd s a virágba
borult természeten nyugtatná homlokát.

De a sebzett, a gőg zord tudósa utálja
a sötét mágiát és szent fegyelmeket;
érzi, mint hömpölyög gyilkos magány utána.
Most, váltig szépen és a sírt se vetve meg,

álmok, vagy útak, át az Igazságnak éjén,
s nagy célok, bennetek higgyen a szíve már;
s téged hívjon beteg testében s lelke mélyén,
ó, irgalmas nővér, ó, rejtelmes Halál!
Rónay György fordítása

Ha tudnád, hogy milyen nehéz verset fordítani! én sose próbálkoznék vele. csakis prózát és primitív versikéket fordítok. Ezért annál jobban tisztelem azokat akik ilyen hihetetlenül nehéz munkával is sikeresen megbirkóznak.