Rimbaud
Szegények a templomban

A tölgypadok között, a templomi zugokban
szorongnak, hol lehük langy bűze fűl, setét
szemük a dús-arany Karon csügg, mely zubogva
húsz torkon dörgeti malasztos énekét.

Szívják viasz szagát, mint illatát kenyérnek,
boldogok és sunyik, akár a vert ebek;
Istenhez, szenthez és királyhoz a szegények
komikus és konok imája így lebeg.

Az asszonyok...Padot koptatni nékik oly jó,
hat setét napon át verte őket az Úr!
Itt ring porontyuk is: a furcsa és gomolygó
prém-rongyok közt zokog szakadtig és vadul.

Úgy élnek, levesen...mellük kilóg aszottan,
s bár imát egy se mond, szemükben áhitat;
szúrósan nézik: a szétzüllött kalapokban
hogy parádéz ki-be a nyegle csitrihad.

Kinn egy boros bitang s az éhség és a fagy vár,
itt jó! Sok néma kín után! Egy óra még!
Körültük egy csapat pusmogva nyögve zagyvál.
A leffegő tokás, szipogó nénikék.

S a rémült bamba itt az epilepsziással -
elfordultunk minap, mikor a sarkon állt,
és orrukat a vén misekönyvekbe ásva,
vakok, kiket ebük visz udvarokon át.

S hitét köpködve mind, a koldusat, a bárgyút.
Jézusnak végtelen keserveket darál,
ki sáppadt ablakok tüzén merengve sárgul,
távol sovány s kövér gonosztól egyaránt,

távol-távol a hús- a redves ruha-szagtól:
bús, tört komédia, riasztó gesztusok;
s a szentbeszéd virul az elegáns szavaktól,
s a misztikus ige lüktetve felbuzog,

s a templom naptalan hajóiban furcsa-
zöld mosolyú finom, májbajos és avitt
selymű bús dáma-had - ó, Jézus - csókra nyujtja
a szenteltvíz felé nagy sárga ujjait.
Kardos László fordítása.