Apám nyomorékon

tengette életét,

Két lába amputálva,

bénultan éldegélt.

Ágyhoz kötötten

néha kínjába sírt,

És csapkodott,

és vádolt,

és káromolt,

béna volt.

A halált várta,

kiabált,

ordibált,

Könyörgésre

emelte kezét,

látom álmomban

esdeklő szemét.

szép barna szemét.

álmomban néha

megcsillan arcán,

kisfiús mosolya.

Elment már messze,

s elvitte magával,

kínjait, fájdalmát,

lelkem nyugodalmát.

Itt állok árván,

fájdalmak árján,

próbálom feledni,

s lelkembe temetni,

egyetlen apámat,

de megőrjít a bánat!

 

/Ez igaz, Apám január 4.-én meghalt!/