Sziasztok!

A topic végigolvasása után azért gondoltam, hogy én is hozzáteszem a magamét, mert ahogy láttam, a hozzászólók többsége gyakorló vagy leendő (= elméleti...) szülőként nyilatkozik a témáról. Én még egyiknek sem tartom magam, tehát kívülállóként szeretnék felvetni néhány szempontot:
1.) Vajon ha egy szülő főállásban a gyerekével foglalkozik, nincs meg annak a veszélye, hogy ő maga is átáll gyerek-módra? Mindezt nem negatív módon értem, csak el nem tudom képzelni, hogy a szülőnek lehet emellett külön szférája. Persze egy iskoláskorú gyerekkel nyilván akkor is sokat kell foglalkozni, ha a gyerkőc suliba (+ esetleg napközibe) jár, nem lehet esténként csak úgy kiruccanni és hajnalig tartó mulatozást csapni a haverokkal, de ha a szülő dolgozik, mégis megvan az a napi x órája, amikor nem a szülő szerepben él. Az otthontanítás hívei azt írták, hogy azért jó a módszer, mert egész nap a gyerekkel lehet foglalkozni, játékosan, életszagúan megtanítani a betűket. Valaki példaként említette, hogy a betűk tanulása a városban való császkálás során történne. Vajon az anyuka nem szeretne úgy bejárni a városba, hogy pl. a kirakatokat nézegeti, vagy csak szimplán mászkál a tömegben, ahelyett, hogy a gyereket kelljen folyamatosan motiválnia, hogy 'na hol látsz p-betűt?'?. Lehet, hogy kicsit önzőnek tűnik ez a megközelítés, de hosszú távon szerintem a gyereknek is érdeke, hogy egy kiegyensúlyozott anyukával rendelkezzen. A pedagógiai hajlamok kiélése szerintem megvalósítható úgy is, ha a szülő konzultál a tannénivel, hogy mit hogyan érdemes gyakorolni, majd otthon foglalkozik vele.
2.) Közösség-konfliktusmegoldás témakörben: szerintem az otthontanítás egyik buktatója az, hogy megsokszorozza az amúgy sem kis mértékű szülői elfogultságot. Úgy látom, hogy sok szülő azért sem képes reálisan megítélni a gyereke képességeit és teljesítményét, mert magára vetíti: abból indul ki, hogy végső soron ő tanította/mutatta/taníthatta/mutathatta neki azt a magatartási mintát, amit a gyerek egy bizonyos szituban alkalmazott, tehát a kritika őt is éri. Olyan bagatell dolgokra gondolok, mint amikor utazunk a buszon és egy gyerek nem adja át az ülőhelyet a rászorulónak - én ekkor általában nem a gyereket hibáztatom, hanem az jut eszembe, hogy a szülő mulasztotta el elmagyarázni a megfelelő viselkedési módot. Természetes, hogy minden szülőnek a saját gyereke a legszebb, legokosabb, legügyesebb, legvagányabb, stb., de szerintem úgy egészséges, hogy ha mind a gyerek, mind a szülő szembesül külső véleményekkel (tannéni, osztálytársak). Namost ha a gyerek otthon okosodik, akkor nem csak a közösség marad ki az életéből (ezt már rendesen kiveséztétek), hanem az is, hogy néha építő jellegű kudarcok érjék. Ráadásul a szülőt mikor ellenőrzik, hogy jó módszerrel tanítja-e a gyereket? Az osztályozóvizsgán. Milyen reakciók képzelhetők el egy otthon tanító szülő részéről, ha a csemete rossz jegyet kap, netán megbukik? Magába néz és felülvizsgálja a tanmenetet+hozzáállását, netán jövőre beiratja a gyereket az államiba? Vagy elkezd összeesküvés-elméleteket gyártani arról, hogy a tanárok szivatták a gyereket, csak azért, hogy bebizonyítsák (netán központi utasításra), hogy ezek a különutas megoldások járhatatlanok? Mivel mint írtam, nincsenek szülői tapasztalataim, magamból kiindulva elméleti szinten biztos, hogy az elsőt válaszolnám, de gyakorlatban a másodikat valósítanám meg. :) Hiába, én is gyarló ember/szülő vagyok/lennék...
3.) Kiközösítés, cikizés: lehet, hogy én jártam szerencsés iskolákba, osztályokba (mert több is volt), de nálunk ez egyáltalán nem létezett. Mivel én többnyire a jó tanulók közé tartoztam, természetes volt, hogy sokan ferde szemmel néztek rám, nem akartak befogadni, strébernek tartottak, de gimis koromban rájöttem, hogy az ilyeneket úgy lehet a legjobban leszerelni, ha felajánlom nekik a segítségemet. Bizony, bizony, esténként gyakran feljártak hozzám, én korrepetáltam őket, ezalatt pedig megismertek és rájöttek, hogy attól, mert más az érdeklődési körünk még én is beszámítható vagyok. A sokak szájából hallható "mártír"-hozzáállást ("a mai világ törtető, önző, stb. emberekből áll, de én nem vagyok hajlandó beállni ezek közé, mert hiszek az emberi becsületben, de naív vagyok, engem mindenki kihasznál...") kicsit közhelyesnek tartom, mert túl sok ember szájából hallom ezt, ergó ha mindenki következetesen az általa kisebbségnek tartott értékrend szerint viselkedne, akkor nem tartanánk ott, ahol.

Uff, ennyit szerettem volna mondani. Mindenkinek sok sikert kívánok a gyerekneveléshez és remélem, akár pro akár kontra döntötök az otthonoktatás mellett, azt felelősségteljesen teszitek és képesek lesztek utólag felülvizsgálni a döntéseiteket ha szükséges. Kösz a figyelmet:

G.