Ismét egy Csohány Gabriella opusz:

Csohány Gabriella:

TITO

1

Bemocskoltad az Adria
kéken sugárzó bársonyát,
felégetted a Dalmát földön
a legédesebb fügefát;
amerre jársz, farkasok járnak,
pofájuk vérrel itatott,
amerre jársz, - sűrű sötét van,
elfordulnak a csillagok.

Az öregek szívében bánat,
reszketve fonnyad tört kezük,
a csecsemők kerek szeméből
az éhhalál rémsége süt. -
Ha csak mozdulsz, már sokasodnak
az árnyékok, a temetők,
s minden sír után szolgamódra
hajolsz meg Trumanék előtt.

2

Hiába adtad hóhérkézre
Göröghon hős fiait,
hiába tépnéd, taposnád szét
Sztálin szépséges szavait,
hiába gyűröd mély zsebedbe
Trumanék véres aranyát:
minden lépésed számontartják
a megcsalatott hős apák!

Idehallik, hogy Boszniában
már megszólaltak a hegyek,
a rohanó vizek tükrében
csillámlanak a fegyverek;
a bokrok közt, a sűrűségben
a partizándal fellobog:
parázsát szítják gyönyörködve
öklömnyi piros csillagok!...

Azt hitted, elég börtönöd van?
Azt hitted, elég lakatod?
Hitted a népek igazságát
a rácsok mögé dughatod?!
Börtönözd be az Adriát is,
s az égen minden csillagot:
a víz kitör, a csillag szárnyal,
a nép felkél és eltapos!...

A nép felkél és minden népek
ítélőszéke elítél:
mind ott leszünk, kik harcban állunk
a békéért, az életért!
- Hiába hazudsz, izzadsz, ágálsz,
rajtad már semmi sem segít. -
Nézd! A népek karéjban állnak!
Nézzed a népek szemeit!