Sziasztok! Csatlakoznék az előttem szólókhoz, egyrészt.
És: soha nem venném el a gyerekemtől a lehetőséget, hogy nélkülem is boldoguljon, jól érezze magát. A gyerekeknek kifejezetten igénye van a kortárs közösségre (milyen fura, mintha a felnőttek nem így lennének...). A napi (heti?) egy két órás szakkör, edzés nem ugyanaz a közösség, mint egy osztály, ha csak arra a kis időre szabadul ki a szülői "védőszárnyak" alól, ott is ugyanolyan introvertált törpe felnőtt (vagy nagypofájú zsarnok) lesz szegény, mint amilyenné az állandó felnőtt társaság teszi (és a szülői felügyelet nélküli egykorú közösség hiánya).
Lehet valaki szülőként pedagógiai zseni, akkor sem az a feladata (szerepe), hogy a saját gyerekének tanára legyen. Ha szerencséje van, lehet a példaképe. Lehet hiteles személy, akihez mindig, minden problémával bátran fordulhat. Segítség, támasz, ilyesmi. De nem tanár.
Tanítottam már mindenféle korcsoportot és (leginkább kényszerhelyzetek miatt) sokféle (humán, reál) tárgyat, de a saját gyerekemet nem tanítanám, és nem is fogom, inkább megkeresem azokat a szakembereket, akik az én elképzelésem szerint tanítják, és azt a többletet, amit nem tudnak megadni az iskolában (és nem is feladatuk, nincs is rá lehetőségük), megpróbálom én megadni neki. Ha szerencsém lesz, és ügyes leszek, sikerül.
Ja: van gyerekem...