Számomra a Dűne a kedvenc. Ez még nem annyira elszállt, filozófikus, mint a folytatásai. Többféleképpen is lehet ovasni: akár gyorsan, szinte falva az oldalakat, így a történet "akció"-része jön át a könyvből, ha meg lassan, komolyan odafigyelve olvasod, akkor pedig előkerülnek a rejtett utalások, finomságok, az "akció"-rész háttere, nomeg a vallási-filozófikus réteg. A folytatásokban ez az egészséges egyensúly kissé eltolódott az utóbbi felé, emiatt kissé nehezebben olvashatóak, de azokat is nagyon szeretem, főleg a Dűne gyermekeit és a Dűne Isten-császárát.