Ady Endre: Paul Verlaine álma

Álmodom egy nõrõl, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
Aki sohasem egy s aki sohase más,
Aki engem megért, aki engem szeret.

Mert õ megért. Neki, óh, jaj, csupán neki,
Bús, áttetszõ szivem többé már nem talány,
Sápadt homlokomnak verejték-patakán
Frissítve omolnak az õ szent könnyei.

Barna, szõke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,
Szava messzirõl jön, komoly, bús, fénytelen:
Mint elnémult drága szavak suhanása.