Egy zongorista

Kegyetlen gondolat pusztított már rég,

S benne az élőlélek egyre csak ég,

Önzés által elvesznek az értékek,

S felőrlődnek a szeretet mértékek.

Régi nép, ki Istenéhez hű nem maradt,

Jó tanácstól elferdülve iszonyatot arat,

Mert az előnyt már az önzés vezeti,

S a talmud népét ki is szereti?

Kegyetlen életúttal megátkozva,

S tán valami jobbra megváltozva,

Iszonyatos vereség s kínok között,

Halált várva a romok között...

Nemzetek jussukat vicsorogva, féltve,

Nem állnak a talmudnépnek félre,

Ária ébredt, ami talán még rosszabb,

De a koruk másnál mégsem hosszabb.

Falt, zúzott és mindenkit taposott,

Még saját fészkéből is fiakat kidobott,

Nem volt, aki ne félne, s remegne,

Csak ki a rosszban örömét meglelte.

De az irtás ébresztő háborújában,

S annak is talán legmélyebb bugyrában,

Mégis voltak szánakozó szívek,

S mégis voltak bölcsességhez hívek.

De a bolondok sorsán okul e az ember,

Ki az, ki népeket önzéssel megver?

Lásd meg: ma, a huszonegyedik században,

Ismét ott az a gonosz ária a házakban.