Az utolsó barát

Élettelen száraz levelek,

Együtt fekszem lent veletek,

Hantul borít gyengeségem,

Mélybe taszít vereségem.

Hol egy tükör? Összetört...

De szívembe ki döfte a tört?

Utolsót dobban, s csend,

Így visszaáll a régi rend.

Nélkülem világ milyen lehetsz,

Nélkülem világ miket tehetsz,

Az útkereső majd hová lép,

Az útkereső majd hová néz?

De nem enged, nem enged el,

Uram, miért el nem engedel?

Szakadék szélén miért tartasz,

Örökre miért el nem altatsz?

A könnyű út... tudom, az a halál,

Nyújtja karját... hívogatón vár,

Ó, könnyű vég, miért nem adod,

Úgy sem az enyém a Te napod.

De nem múlik szívemnek dobbanása,

S nem múlik könnyeim koppanása,

S a fagyos földet markoló kezem,

Fájdalmasan magasra emelem.

De az Istent kárhoztatni nem tudom,

Hisz csak Ő segít, míg utamat futom,

Sose kaptam semmi rosszat Tőle,

Ő volt mindig életemnek őre.

S most sem engedsz? Engedj!...

Ó, én hálátlan lázadó, ne hallgass rám,

Hisz csak fájdalmadat okozom,

S azt egyre inkább esztelen fokozom.

Szerető szavaid eszembe jutnak,

Szerető könnyeid ölembe hullnak.

Ne sírj, kérlek, Uram, fáj fájdalmad...

Ó, a szereteted a Te hatalmad.

Súlyos terhek elől menekülnék,

Ó, a csend... benne hosszan ülnék,

De az örök csend, a sötét, jeges halál,

Nem szerető, nem is kedves barát.

Bár jót tenni nem tudok,

S csak untalan elbukok,

Mégis Uram, érted legyen éltem,

De segíts, mindig magamtól féltem.

Ha élni kell, úgy erőt is adj hozzá,

Ne engedj hogy legyek haszontalan ronccsá.

Taníts meg kérlek, élni másokért,

Mert nem vállalok szenvedést csak magamért.

S ahogy a tavasz megújít mindent,

Érzem, hogy te plántálsz szívembe kincset,

Igazi célt látok, VAN MIÉRT ÉLNEM,

Sokat kaptam Tőled, pedig keveset kértem.

Áldott a Te neved, Megelevenítő,

Mert a Te léted szívet melegítő.

Örökkön örökké éljen az országod,

Sohase apadjon éltető jóságod.

S ha egyszer visszaemlékeztetsz,

E soraim bizonyságot tesznek:

Nélküled már régen nem élnék,

S egy jobb világot nem is remélnék.