Szia, schlingensief!

Nézd, objektív, vallástörténeti szemszögből nézve a kereszténység definiálható úgy, mint olyan zsidó irányzat, ahol az irányzat által hirdetett Messiás fontosabb vallási tartalommá vált, mint a zsidó vallás eredeti tartalma, a Törvény. Ezért aki ehhez az irányzathoz csatlakozik, annak már nem a Törvény jelét kell magára vennie, ami férfiak esetében a körülmetélkedés, hanem a Messiás jelét, a megkeresztelkedést.

A kérdés mármost az, hogy mit gondoljunk az eredeti vallási közösségről, amely az általunk hirdetett Messiást elveti. Mindenesetre el kell róluk ismernünk, hogy vallásgyakorlatuk nem bálványimádó, azaz nem olyasmi, ami önmagában akadályozza az igazság fölismerését. Ez lényeges különbség pl. egy hinduhoz képest. Okkal lehet imádkozni azért, hogy minél több zsidó rádöbbenjen arra, hogy Jézus Krisztus élete, halála és föltámadása a zsidó vallásnak az a szegletköve, amit ők, az építők elvetettek.

Ettől független kérdés az, hogy ki üdvözül és ki kárhozik el. Istenről azt szoktuk mondani, hogy görbe vonalakkal is tud egyenesen írni. A szív megfogalmazatlan vágya akkor is elég az üdvösséghez, ha valakinek senki nem hirdeti megfelelő formában Krisztust. Másrészt gyakorlati cselekedeteikkel keresztények is megtagadhatják Őt (éheztem, és nem adtatok ennem, szomjas voltam, és nem adtatok innom, beteg voltam, és nem látogattatok meg, stb.)

Ha valaki úgy érzi, meg kell keresztelkednie, de pl. gyávaságból, vagy akármilyen evilági okból nem teszi meg, nagy lépést tesz a kárhozat felé. Ha valaki el sem jut odáig, hogy föltegye magának a kérdést a keresztelkedésről, akkor Isten nem ennek alapján fogja megítélni.

A szív titkait csak Isten ismeri, ezért végső ítéletet csak Ő mondhat üdvösségről és elkárhozásról. Annyi bizonyos, hogy nála csókot vált az igazságosság és a béke, ami itt a világban nem mindig jön össze.