Elvesztve azt, ami miénk talán sosem volt,
Lett lelkünk halálhoz bilincselve holt,
S erőtlenség vett erőt minden életen,
S lett e földön minden szépség éktelen.

Elvesztve javaink buzgó örök forrását,
Járjuk a pusztát, s unjuk terhünk hordását,
Sóhajtók serege vánszorog csüggedten,
Ó, talán a sorsunk döntésünktől független?

Elvesztve az Isten helyes ismeretét,
Elengedve botorul, az Ő segítő kezét,
Tengernyi embernép törtet biztos kudarcra,
Nem nézve az alkotói könnyes arcra.

Elvesztve támaszunk, csak elveszve támadunk,
Gonoszért gonosznak csak gonoszul adunk,
Nincs egy igaz, ki magától jót tenne,
Beteg lett a föld, s mindenki ő benne.

De a kegyes Alkotó, ki mindenek Istene,
Mindenkit késztet, hogy jókat tegyenek,
De nem késztet csak olybá, hogy nemet is tudj mondni,
Vagy Őt választva százannyi gyümölcsöt meghozni.