Nekem az a bajom a sávokra bontott erősítéssel, hogy semmi nem garantálja ezen sávok együttfutását.

Ugyebár a szuboknak általában saját (esetleg belső) erősítőjük van, általában egy jókora tranzisztoros csoda.
Na: mi garantálja azt, hogy ez az erősítő térben és időben együtt fut a középmagasat meghajtó - tegyük fel: csöves - erősítővel?
Semmi!

Tegyük fel:
0 dBu-s jellel összelőjük őket. Mind a középmagas, mind a szub szép lineárisan dolgozik, adott hangerőnél mérőjellel beállítjuk a lineáris hangnyomást a teljes sávban.

Utána megmérjük ugyanezt -6 dBu-val (gyk. fele akkora jellel). Ide a rozsdás bökőt, hogy valamelyik egység elmászik a másikhoz képest!
Utána gondoljunk arra, hogy a zene nem mérőjelekből, hanem teljesen szabálytalan impulzusokból áll.
Biztosak lehetünk abban, hogy a tranzisztoros szub és csöves középmagas hasonlóan viszi át az impulzusokat?
Biztosak lehetünk benne, hogy NEM! :)

Aztán ott a terjedési idő.
Elektroncsőben a jel néhány 10 km/s sebességgel terjed, tranzisztorban legfeljebb ennek a tizedével. Egy Ongakuban 4 elektroncsövön megy át a jel, mondjuk a legendás Leach tranzisztoros végfokban 8 tranzisztoron.
Szóval milyen is lesz a fázistolás a két jel, a szub és a középmagas között? :) Néhányszor 360 fok?
(Stúdiómagnóknál 10 fokért 20kHz-en már embert ölnek...)

Szóval mi garantálja, hogy a zene halkabb és hangosabb részeinél a szub és a középmagas együtt fut?
Mi garantálja hogy a szubon megszólaló harmónikus torzítás a középmagas ugyanilyen jeleivel nem interferál, és viszi el az egész térérzetet? (Mert hogy a szub nem pontszerű forrás, de még csak a közelében sincs a középmagasnak, általában.)
Hogyhogy nem tűnik fel senkinek az irgalmatlan fázistolás, azaz a szubos rendszerek irgalmatlanul lusta impulzusviselkedése?

Naszóval...?

JLM