Tisztelt vitafórum résztvevők. Az alábbiakban közzéteszem Jeszenszky Géza úr, washingtoni magyar nagykövetünk cikkét, amelyet kifejezetten a "Vajdaságiak szabad vitafóruma" részére küldött nekem közlésre.
----------------------------------
Beköszöntõül küldöm az alábbi cikket:
Tisztelt Honfitársaim!
Az alábbiakban elküldöm azt a választ, amit Berend T. Iván, az MTA volt
elnöke által a Népszabadságban a NATO koszovói akcióját bíráló írására
küldtem. A lap 1999. május 25-i számában jelent meg.
Jeszenszky Géza
nagykövet
A balkáni borzalmak okai és ellenszerük
Berend T. Iván történészprofesszor a koszovói tragédia kapcsán a NATO
tévedésérol beszél. Megállapításainak egy részével csak egyetérteni lehet:
rossz és igazságtalan volt az 1919-es békerendezés, Hitler és Sztálin még
jobban elmélyítette a nemzeti ellentéteket, a koszovói albánokkal szemben
elkövetett bunök elfogadhatatlanok. A NATO föllépésének megítélésében viszont
nemcsak "hivatalból", de politikai megfigyeloként és történészként sem tudok
egyetérteni a tekintélyes szerzovel.
Közel ötven éven keresztül a NATO eredményességének a kulcsa az volt, hogy
hiteles elrettento erovel rendelkezett: ha a Szovjetunió vagy bármely
csatlósa megtámad egy tagállamot, szembetalálja magát a Szövetség teljes
hagyományos és nukleáris arzenáljával. A '90-es években, a hidegháború után
jelentkezo új veszélyekkel is csak akkor tud a NATO eredményesen szembenézni,
ha nem férhet kétség eltökéltségéhez, hogy a béke és a stabilitás
veszélyeztetése esetén kész és képes katonailag beavatkozni. A koreai háború
óta az ENSZ, majd születése óta az EBESZ egyetlen konfliktust sem tudott
lezárni, legfeljebb tartós fegyverszünetek létrehozásához járult hozzá,
hatalmas költségek árán. Négy évi vérontás, negyedmillió ember meggyilkolása
után Boszniában csak a NATO fegyveres föllépése vetett véget az eroszak
uralmának. Értheto volt, hogy amikor - döntoen Milosevics politikája
következtében - Koszovóban egy újabb népirtó háború veszélye jelentkezett,
mindenki - beleértve az ENSZ-et - a NATO-tól várta ennek elhárítását. Tavaly
októberben a NATO-légicsapások fenyegetése leállította Koszovóban a
vérontást. A tartós rendezés érdekében a NATO olyan megoldási javaslatokat
tett le az asztalra, amelyekkel Oroszország is egyetértett. A rambouillet-i
megállapodás nem volt csak önfeladással teljesítheto ultimátum, egyformán
figyelembe vette a 90 százalékos albán többség és a 10 százalékos szerb
kisebbség érdekeit. Nem követelte Jugoszláviától, hogy mondjon le az 1913-ban
Szerbiához csatolt Koszovó fölötti szuverenitásáról. A szakérto megfigyelok
szinte kivétel nélkül úgy vélték, hogy Milosevics csak presztízsokokból nem
fogadja el a számára is elonyös megoldási javaslatot, de nyomás hatására
engedni fog. Amikor a NATO diplomáciai fegyverként ismét elovette az erovel
történo fenyegetést, akkor már - az októberi megállapodás megsértésével -
jelentos szerb erok szállták meg Koszovót, sot mindkét oldalon dörögtek a
fegyverek. Az ENSZ Alapokmányának elveit nem a NATO sértette meg, ahogy
Berend professzor írja, hanem a saját állampolgárai ellen tömeges háborús
bunöket elköveto Milosevics. Az ENSZ tekintélye pedig nem most került
aláásásra, 1956 óta ez a presztízs igen alacsonyan állt.
A NATO mostani csúcstalálkozóján is megerosítette, hogy nem kívánja átvenni
az ENSZ szerepét, nem vállalja a "világrendor" funkcióját. Ezért sem lehet
arról beszélni, hogy "kisebbségi jogvédo missziója ijesztoen szelektív".
Mindenütt, egyszerre nem teremthet rendet a NATO, de Európa stabilitása, az
emberiesség alapelveinek tiszteletben tartatása a NATO eloszobájában
beletartozik a Szövetség felelosségi körébe. A Balkán a "hiányzó láncszem" az
európai jogrendben és biztonságban, itt szakad meg a szárazföldi kapcsolat a
NATO törzse és délkeleti szárnya között. Ezért a jugoszláviai beavatkozás
egyszerre humanitárius és stratégiai jellegu.
Milyen üzenetet tartalmaz a NATO beavatkozása? Szerintem azt, hogy a Nyugat
végre föllépett egy végveszélybe került nemzeti kisebbség védelmében, tehát a
kisebbségek számíthatnak a nemzetközi közösség segítségére. Berend szerint
megnyitja a határkérdések Pandora-szelencéjét, fölveti Közép- és Kelet-Európa
a határok revízióját, további népek és népcsoportok önrendelkezési jogának
érvényesítését.
A NATO semmi ilyesmit nem mond és nem akar. Persze Berend professzor is
olvashatja azokat az amerikai elemzéseket, amelyek valóban fölvetik, hogy
talán egyes balkáni határokat, amelyek nyilvánvalóan nem esnek egybe sem az
etnikai viszonyokkal, sem az ott élok akaratával, felül kellene vizsgálni.
Egy neves szakérto, G. Fuller szerint a nemzetközi közösség nem támogathatja
azoknak a despotikus államoknak a szuverenitását, amelyek egy nemzeti
kisebbséget brutálisan elnyomnak. Fuller listája ijeszto és igaz, de az
elemzok elsodlegesen mégsem az államhatárok átrajzolását szorgalmazzák, hanem
az üldözött, elnyomott, jogfosztott népcsoportok jogainak, jövojének
nemzetközi szintu biztosítását. Ugyanazt, amit az Európa Tanács nevezetes
1201-es számú ajánlása tartalmaz, de amelyet a kormányok eddig nem tettek
magukévá. A megoldási eszközök változatosak: tartományi autonómia (ami már
jól muködik Katalóniában és remélhetoleg be fog válni Skóciában és
Wales-ben), törvényben rögzített kétnyelvuség (Dél-Tirol), a kantonokban
elkülönülo népcsoportok föderációja (Svájc), és sorolhatnánk a további
biztató példákat.
Az amerikai társadalmat megrendítette a koszovói népirtás, a személyi
okmányok és történelmi dokumentumok tudatos megsemmisítése, a halálvonatokat
fölidézo képek. A The New York Times 1999. május 13-ai számában Clinton
elnökhöz intézett nyílt levél jelent meg fizetett hirdetés formájában. Az
aláírók sürgetik a szárazföldi erõk bevetését Koszovóban, elutasítanak
bármiféle kompromisszumot Miloseviccsel, és vádemelést követelnek ellene és
mindazok ellen, akiket háborús bunök terhelnek. Az aláírók névsora az
amerikai társadalmi és intellektuális élet krémjének ideológiailag
példátlanul széles skáláját fogja át. Együtt szerepelnek neo-konzervatív
intellektuelek, liberális aktivisták, volt magas rangú biztonságpolitikai
hivatalviselõk, valamint zsidó társadalmi és vallási vezetõk. Csak néhány,
nálunk is ismert név a sok közül: Saul Bellow, William Kristol, Helmut
Sonnenfeldt, Zbigniew Brzezinski, Susan Sontag, Geraldine Ferraro, John
O'Sullivan.
Van megoldás: a NATO öt feltételének a jugoszláv vezetés által történo
elfogadása. Ez nem csupán Jugoszlávia valamennyi népének túlélését és
jogainak tartós biztosítását garantálná, hanem egybevág a demokrácia mellett
elkötelezett szerbek céljaival és javaslataival is. A New York Times május
9-ei, vasárnapi számában Djukanovics montenegrói elnök és Djindjics, a Szerb
Demokrata Párt elnöke közös cikkben fejtette ki, hogy Milosevics
politikájának veresége után megteremtheto egy gyökeresen új, demokratikus
Jugoszlávia. Az Európai Unió és az Egyesült Államok által fölkarolt
délkelet-európai újjáépítési program alkalmas arra, hogy véget vessen a
balkáni háborúk és a népirtások korának. Az a kívánatos, hogy ne történjen
engedmény az elvekben és minden jószándékú ember egyértelmuen álljon ki az
asztalon fekvo tisztességes megoldási javaslatok mellett.
Jeszenszky Géza
történész, nagykövet (Washington)
-------------
Részemről teljesen egyetértek a nagykövet úrral.
Székely Péter.
