Fénytelenül

Tenger tajtékja játszik keserű táncot,
Népek nyakukba raknak iszonyú láncot.
Fény küzd a sötéttel vérre menő harcban,
Szenvedés ráncok vésődnek sok arcban.

Felnyögő sóhajt suttognak az erdők,
Parányi élettől riadnak kesergők.
Szakadékok szélén vad vihar tombol,
Világnyi tömlöcben életuntság rombol.

Hajnalpír, mért késel jussodat elvenni,
Mért késel a sötétet világossá tenni?
Türelmetlen szívem kővé dermed immár,
Számára e földön nincs menedék, s nincs vár.

Szürke árnyak fenyegetőn imbolyognak,
Miként a fák között a szellők bolyongnak.
Holdfény festi sápadtra a kietlen tájat,
Hosszú korok koptatnak el minden régi vágyat.

Hol vagy lelkiszomjat oltó égi fénysereg?
Életemnek homokja ujjaim közt pereg.
Várlak én Alkotóm, hozd a búnak végét,
Segíts, hogy ne ontsa hiába
Fiad értem vérét.