Utolsó séta

Szél söpör végig a lombtalan erdőn,
S felröppenve tovaszáll egy felhőn.
A néma fák meg sem rezdülnek a széltől,
De görbe ág ujjuk ölel semmit féltőn.

Halvány felhőben napkorona látszik,
S a mozdulat egy szemtükörben játszik,
Ketten járják végig a sivár, halott erdőt,
Övéké volt mind ez, de a csata eldőlt.

Hol van a zöld fű, a színpompás virág,
Hol van a nyugalom, mit a szív megkiván?
Hol van a dalos madár, a zöld levelű lomb,
Hol van a békesség, hol van, ó mondd!

A választ immár mindketten jól tudják,
S merengve felidézik erdejük régmúltját:
Hol van már a dicső rügyfakasztó kezdet,
Lerombolta önfejűség, ami végül vesztett.

A két fivér búsan nézte tette gyümölcsét,
Rossz gazdák voltak, nem volt bennük hűség.
Tudták, ahogyan az erdő életének vége,
Úgy ők is az örök semmibe tartanak véle.

A bomló avarban még egy kicsit sétáltak,
Aztán leültek, és az elmúlásra vártak.
Így várt az Önzés és a Kín, e két testvér,
Így várták azt az örökké tartó estét.