Nem bírok lekattanni a témáról. Tindersticksről mondjuk azt se tudom, eszik-e vagy isszák, Placebo-ügyben pedig csak a "Without You I'm Nothing" tud rám hatással lenni, de az baromira. A cím elég találó, arról szól az egész lemez, hogy csak éppen az hiányzik az életemből, amitől valami értelme lenne, de nem bírok micsinálni.

Azt is írta valaki, hogy nem csak a szöveg bír depressziós lenni, ami nyilvánvaló, csak éppen én egy zenéből nem tudok depressziót kihallani, ha egy isteni női hang azt énekli hozzá, hogy akkor most menjünk el egy titkos helyre, és ott legyünk azonnal egymáséi, mert te vagy a legszebb, legtörékenyebb, mégis erős, sötét és isteni.

Egy hiszti vagy érzelemkitörés nem depresszió. Itt egy nagyon jó példa. Az "I Miss You" témájában (beteljesületlen szerelem) rokon a "Without You I'm Nothing"-gal, de amíg Björk türelmetlen kisgyerek módjára követelőzik és hisztizik az álompasiért, addig a Placebo fájdalmasan beletörődik a megváltoztathatatlanba és elfoglalja a helyét a szürke és ablaktalan kutyaólban, hogy majd ott megvárja a kárhozatot. Pontosan ennek a mentalitásnak szól az "Army of Me", ha már előhozta valaki, az is egy dühkitörés: nem nyavalyogni, szedd össze magad, lássunk munkához, stb. Egy időben vizsgára menet hallgattam mindig.

Ha már a bipoláris tünetegyüttesben gondolkodunk, Björk szerintem tipikusan a mániás fázisban (-ról) ír zenét.