most nem tom, hogy ez itt mennyi lesz, de egybe berakom, azér nem olyan sok.

Ahogy a hetek vánszorogtak, egyre jobban és jobban visszavonultam magamba. Már nem válaszoltam többet az embereknek, akik kérdeztek valamit, csak morogtam egyet, mint egy állat. Harkat megpróbált beszélni velem, hogy kihozzon a hangulatomból három nappal ezelött, de én csak káromkodtam, és azt mondtam neki, hogy hagyjon magamra. Ő elvesztette a megszokott türelmét, és megütött. Kitérhettem volna az útjából ennek az erős szürke ökölnek, de hagytam, hogy az ütés a földre terítsen. Amikor előrehajolt, hogy felsegítsen, ellöktem a kezét magamtól. Nem beszélt velem azóta.
Az élet körülöttem ment tovább, ahogy szokott. A cirkusz emberei izgatottak voltak.
Truska- egy hölgy, aki tudott szakállt növeszteni tetszés szerint, majd visszaszívta a hajat az arcába- visszatért néhány hét távollét után. Rendeztek egy nagy partit, az éjszakai előadás után, megünnepelni a visszatérését. Nagyon jó hangulat volt, és éneklés. Én nem vettem részt benne. Magamban ültem a sátor sarkában, hideg arccal, és száraz szemmel, gondolkodtam-mint általában- Mr Crepsleyről.
Későn éjjel, egy érintést éreztem a vállamon. Felpillantottam, Truskát láttam, mosolygott, és átadott egy szelet tortát. „Tudom, hogy te vagy lehangolva, de úgy gondolom, ez talán szereted.,” mondta.
Ő még tanult angolul, ezért sokszor megcsonkította a szavakat.
„Köszönöm, de nem vagyok éhes.”mondtam. „Jó téged újra látni. Hogy érzed magad?” Truska nem válaszolt. Fürkészett engem egy percig, majd belelökte a szelet tortát az arcomba!
„Mi az ördög!” ordítottam talpra ugorva. „Ez azért van, mert olyan nagy rosszkedvű ember vagy,” nevetett Truska.”Tudok, hogy te szomorú, Darren, de nem ülhetsz itt, mint egy zsémbes medve mindig.”
„Te nem tudsz erről semmit.”pattogtam”Te nem tudod, mit érzek. Senki se tudja!”
Pajkosan nézett rám. „Azt hiszed te vagy egyetlen, aki elvesztett valaki közelit? Volt férjem és lányom. Meghaltak halász-betegségben.”
Ostobán pislogtam. „Sajnálom. Nem tudtam.”
„Itt senki se tudja.” Leült mellém, végigsimogatta hosszú haját a szemével, és felnézett az égre. „Ez, amiért elhagytam az otthonom, és csatlakoztam a Rémségek cirkuszával. Szörnyen fájt belül, és el kellet menekülnöm. A lányom volt még két éves se, amikor meghalt.
Mondani akartam valamit, de a torkomban úgy éreztem, mintha egy kötél lenne szorosan körécsavarva.
„Valakinek a halála akit szeretsz, a második legrosszabb dolog a világban.” mondta Truska lágyan.” A legrosszabb dolog, ha vérzik a szíved annyira, hogy te is meghalsz - belül. Larten meghalt, és én szomorú vagyok érte, mert meghalsz te is, tested bár tovább él.”
„Nem tudok segíteni rajta.”leheltem.” Olyan volt nekem, mint az apám, de nem sírtam, amikor meghalt. Még mindig nem. Nem tudok.”
Truska csöndben tanulmányozott, aztán bólogatott.” nehéz élni a szomorúsággal, ha nem tudok könnyekben kiadni. Ne aggódj- sírni fogsz a végében. Talán jobban érzel magad, ha megtetted.”
Állt, fölajánlotta nekem a segítségét.” Te vagy piszkos, és büdös. „Mosakodjad meg magad a segítésemmel. Az segít.”
„Kétlem,” mondtam, de követtem őt a sátorba, amit Mr Tall neki állított. Letöröltem a torta maradványait az arcomról, levetkőztem, és egy törülközőbe csavartam magam., amíg Truska megtöltötte a dézsát forró vízzel, és illatos olajjal. Aztán magamra hagyott, hogy beszálljak.
Ostobaságnak éreztem belemenni az édes illatú vízbe, de nagyszerű volt, mihelyst befeküdtem. Majdnem egy órát töltöttem ott. Truska bejött, miután kimásztam, és megszárítottam magam. Elvitte a piszkos ruháimat, tehát megint a törölközőbe csavartam magamat középen. Leültetett egy alacsony székbe, és nekilátott a körmömnek egy ollóval, és egy reszelővel. Mondtam neki, hogy ez nem lesz jó- a vámpíroknak különlegesen kemény a körmük- de ő csak mosolygott, és lecsípte a tetejét a jobb nagy lábbujjamnak.
„Ez szuper éles olló. Mindent tudok a vámpírok körmeiről- néha vágom Vancháét!”
Amikor Truska végzett a körmeimmel, levágta a hajam, aztán megborotvált, és egy gyors masszázzsal fejezte be tevékenykedését.
Amikor megállt, felálltam, és megkérdeztem, hol vannak a ruháim.
„Tűz.” mosolygott önelégülten. Romlott voltak. Eldobtam.”
„És akkor mit ajánlasz, mit hordjak?” morogtam.
„Van meglepetésem,” mondta. Elment a szekrényhez, kirántott egy fényesen csillogó ruhát, és odadobta az ágya lábához. Rögtön felismertem a fényben a zöld felsőt, bíbor nadrágot, és a kékes arany zakót- a kalóz jelmez, amit akkor hordtam, amikor a Rémségek cirkuszában éltem.
„Te megtartottad,” motyogtam bután vigyorogva.
„Megmondtam legutóbb, amikor voltál itt, hogy megvan nekem, és megcsinálom, hogy tudd hordani újra, emlékszel?”
Éveknek tűnt, amikor egy rövid ideig megálltunk a rémségek cirkuszánál, az első Vérszipolyok Ura elleni vadászatunk előtt.