Sziasztok!
Mivel ez egy utazós toőik, ezért kaptok egy történetet. Nem egy nagy durranás, csattanója sincs, na mindegy... ("Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk.")
B_B portálján találtam egy képet – talán a dzsiptúrán készülhetett -, amely felirata szerint az Atlasz hegység csúcsán készült. Magamban jót kuncogtam rajta (bocs B_B), hiszen ez az Atlasznak csak egy piciny nyúlványa, és ha közülünk van valaki, aki tudja, hogy milyenek a HEGYEK, az B_B. Mindenesetre erről eszembe jutott egy kis történet:

A Magas-atlasz legmagasabb csúcsát, a 4165 méter magas Djebel Toubkalt készültünk meghódítani. Előző este jó hangulatban teáztunk az alaptáborban levő menedékházban. Ahogy ilyenkor lenni szokott, jó néhány sztori elhangzott. Túravezetőnk egy példamesét adott elő az emberi butaságról, ami kb. a következőkről szólt:
Egy korábbi túráján egy lány a hegy közepe táján odament hozzá a következő kérdéssel: -Ugye nem jelent problémát az, hogy asztmás vagyok?
Erre túravezetőnk kiselőadást tartott arról, hogy hogy a fenébe hordhat a felszínén ilyen marhákat a Föld, akik egy négyezres hegyet asztmásan akarnak megmászni!
Békésen bólogattam, miközben agyamban a winchester őrülten elkezdett forogni. Aktív dohányos vagyok, ráadásul asztmás is! Jó, hogy voltam már 3400 méter fölötti hegyen, de ez mégiscsak négyezres csúcs. Viszont most már nem jöhetek elő ezzel az asztma dologgal, mert egyrészt hülyének nézne mindenki, másrészt tuti, hogy nem engednének neki a csúcsnak. Harmadrészt pedig eddig még soha nem gondoltam bele abba, hogy nekem a ritkább magashegyi levegőből nehezebb felvenni az oxigén-szükségletemet, mint másnak. Gondolhatjátok, hogy az éjszakát nem soroltam életem legnyugodtabb éjszakái közé. A helyzeten az csak rontott, hogy a sátrunkat „jó érzékkel” egy lejtőre vertem fel. Amikor el tudtam aludni, akkor is felriadtam egy idő után, hogy magzati pózba csavarodva kuksolok a sátor végében. A szokatlanul hideg (hajnalban enyhe fagy volt) és augusztusi éjszakában nem volt kellemes ilyenkor feltuszkolni magam hálózsákostól a sátor másik felébe… Az már csak hab volt a tortán, hogy a süvítő szél szerintem csak azon gondolkodott, hogy felkapjon minket, mint a kislányt az Óz a csodák csodájában, vagy egyszerűen arrébb görgessen sátrastól együtt.
Volt időm eltűnődni a másnapi lehetőségeimről. Egy: lent maradok az alaptáborban, amiről szó sem lehetett. Kettő: elindulok fölfelé, aztán maximum megfulladok, vagy valami hasonló. Három: elindulok, felmászok, lejövök.
Történetemnek igazi csattanója nincs, mert a harmadik variáció jött be. Tanulság legfeljebb annyi, hogy a veszélyt sohasem szabad lebecsülni, de azért nem is szabad mindent elhinni, amit másoktól hallunk. Ja, és 4000 méteren (pár óráig biztosan) elég az oxigén.