Mai könyvajánlónk: J. M. Coetzee; Barbárokra várva.

Legközelebbi talákozásunkkor, mikor Joll ezredes éppen ráér, a kínvallatásra terelem a szót.
-Mi van akkor, ha a foglya igazat mond - kérdezem - és azt tapasztalja, hogy nem hisznek neki? Hát nem szörnyű helyzet? Képzelje el: eljutunk odáig, hogy valljunk és vallunk, és már nincs mit vallanunk, megtörünk, és mégis arra kényszerítetenek, hogy még többet valljunk! És micsoda felelôsséget jelent ez a vallatónak! Honnan tudhatja, mikor mondanak igazat?
-Van egy bizonyos hangszín - mondja Joll. - egy bizonyos hangszín jellemzi annak az embernek a hangját, aki igazat beszél. Megfelelô kiképzéssel és tapasztalattal megtanulhatjuk felismerni ezt a hangszínt.
-Az igazság hangszíne! Felismeri ezt a hangot a hétköznapi beszédben is? Tudja talán, hogy én igazat mondok e?
Ez az elsô bizalmas jellegű párbeszéd köztünk és ezt a pillanatot egy kézlegyintéssel igyekszik elhárítani magától.
-Nem, félreért engem. Egy különleges helyzetrôl beszélek, egy olyan helyzetrôl, melyben az igazságot keresem, és nyomást kell gyakorolnom, hogy megtaláljam. Elôször hazudnak nekem, tudja - ez történik -, hazudnak, mire még nagyobb nyomás, és megtudom az igazságot. Így lehet az igazságot megtalálni.
A kínszenvedés az igazság; minden egyéb kétségbe vonható.