Előre is elnézést kérek, de hosszú leszek és nem is indulatoktól mentes. Sokáig rágódtam azon, hogy hozzászóljak-e a témához, a topik átolvasvása utána úgy döntöttem, hogy már csak azért is érdemes, hogy mások okuljanak az esetemből. Ugyanis nekem már nagyon tele a hócipőm az összes „szoptatási tanácsadóval”, ebben az országban a szoptatás olyan, mint a foci, ehhez valamiért mindenki ért, mindenkinek van egy-két baromi jó tippje. Hát, nálam nem jött be egyik sem, pedig szerintem mindent kipróbáltam, amit csak hallottam. És nem vagyok ezzel egyedül az ismeretségi körömben, úgy hogy én nem hiszek abban, hogy a nők csupán 1%-a nem képes szoptatni. Kezdem azzal, hogy természetes és komplikációmentes szülésem volt és elképzelni sem tudtam, hogy esetleg nem szoptatok majd, már a terhességem alatt megvettem a szoptatós melltartókat, szoptatós párnát, Garmastan kenőcsöt stb. és nemhogy tápszert nem jutott eszembe venni, hanem cumisüvegem sem volt otthon, úgy hogy mikor már otthon pótlást kellett adnom a kislányomnak, a férjemmel lóhalálában rohantunk cumisüvegeket és mikrohullámú sterilizálót venni miközben anyukám vigyázott az alvó gyerekre. Aztán szülés után vártam, hogy belöveljen a tej, de elmúlt 3-4-5 nap és sehol semmi, a gyerek a 2. naptól velem volt és sokszor mellre tettem (hogy közben a kórházban szülés után felém sem nézett egy csecsemős sem, hogy megmutatná a helyes szoptatást az már más lapra tartozik), de a gyerek is nagyon türelmetlen volt, pár percig próbálkozott, de mivel nem nagyon jött tej, sírt, mint a veszedelem. Aztán mikor 4. nap saját felelősségre távozni akartam a kórházból, a gyerekorvos elém tolta a gyerek kórlapját, amin az állt, hogy már 400 g-ot veszített a súlyából és vészesen rossz a sárgasági értéke, hogy erről én miért csak aznap kaptam felvilágosítást a mai napig nem tudom. Még aznap este infúzióra és kékfény alá rakták szegényt, mi a férjemmel könnyezve hallgattuk a folyosón a szerencsétlen gyerek üvöltését, mert nem találtak a fején vénát, na meg azt a látványt sem kívánom senkinek, ahogy feküdt a fejében infúzióval, a kezei kikötve, szemén ragtapasz... Bocs az offért, folytatom. Szóval már a kórházban pedzegették, hogy kéne a gyereknek tápszert adni és adtak is neki pohárból, mert látták, hogy tejem semmi. Aztán mikor hazajöttünk mindenkitől hallgattam az okosságot, hogy olyan nincs, hogy valakinek nincs teje és csinálni kell. Én meg elhittem, hívtam a szoptatási ambulanciát, ahol azt tanácsolták, hogy szoptassak félóránként is ha kell és akkor megindul a tej. Hát, én megpróbáltam, az eredmény egy éhségtől és sírástól elkékült üvöltő gyerek volt, aki már a mell látványától is sírógörcsöt kapott, és ekkor végső kétségbeesésemben felhívtam annak a kórháznak az ügyeletes gyerekorvosát, ahol szültem és elbőgtem a telefonba a problémámat, mire az orvos nagyon bölcsen azt mondta, hogy „kedves anyuka, nagyon szép dolog a szoptatás, de vannak pillanatok, amikor az elveket el kell vetni, az Ön gyereke még nem heverte ki a sárgaságot, vészesen lefogyott és emiatt aluszékony, neki azonnal szüksége van táplálékra, hogy felépüljön, ha nincs teje, akkor tápszert kell neki adni és cumisüvegből nem pohárból, mert a pohárból nem lehet tudni, hogy mennyi megy mellé (ezt én is tanusíthatom)...”. És akkor én azt mondtam, hogy igaza van, nem fogom tovább kínozni feleslegesen a gyerekemet, így is szenvedett épp eleget. Most már 3 hetes, túlhaladta a születési súlyát és a színe is szép rózsaszín. Én pedig azóta is próbálkozom, béreltünk kórházi professzionális elektromos Medela mellszívót, kipróbáltam az SNS-készüléket, ittam Lactoherb teát, szedtem homeopátiás bogyókat és mégis legnagyobb igyekezettel is csak napi 30 ml-t tudok összesen lefejni, amit belekeverek a tápszerbe. Én már elfogadtam a tényt, hogy azok közé tartozom, akiknek nem sikerült, talán majd a következő gyereknél. De ha nekem még egyszer azt mondja valaki, hogy olyan nincs, hogy nincs valakinek teje, azt szájon törlöm, az biztos.

Csak azért írtam le ezt az egészet, mert a saját bőrömön tapasztaltam, hogy mekkora stresszt jelent egy kezdő anyának ez a „mindenáron való szoptatás”-kampány, amit sokan folytatnak ebben az országban és itt a fórumon is. Ez a nyomás még inkább hátráltatja a tej termelődését azoknál, akiknek egyébként is problémájuk van a szoptatással. El kéne gondolkodni azon, hogy tényleg megfelelő módja-e ez a szoptatás népszerűsítésének és érdemes-e másokban emiatt életre szóló bűntudatot és komplexusokat kelteni. Mert most ez van, aki nem tud szoptatni, az ugyan lehet, hogy nem rossz anya, de minimum szánandó pária vagy alsóbb kasztba tartozó anyuka. Most többen nekem fognak esni, hogy ilyet itt senki nem állított, de azért a sorok között sokszor érzem a kétkedést, hogy biztos hamar feladta, nem tett meg mindent a sikerért. Hát, én nem kívánom senkinek azt a sok küszködést, idegeskedést, átsírt éjszakát, amibe nekem került ez a szoptatási projekt, de ezt úgyis csak az értheti meg, aki hasonló cipőben járt. Úgy hogy csak óvatosan bánjunk a kategórikus kijelentésekkel és a 99%-os szoptatási képesség hangoztatásával.