Az enyémek 13 és 14,5 évesek. Sokszor jöttek úgy haza a suliból, hogy élménybeszámolót tartottak olyan rajzfilmekről, amiket fizikálisan képtelenség volt, hogy lássanak. A suliban valaki beszámolt a társaságnak, és mivel a gyerekeim a társaság tagjai voltak, otthon leadták a hallottakat némi kiegészítéssel, hogy bezzeg ők meg nem láthatták. Persze, mert napközisek voltak, és mire hazaértünk, már rég vége is volt az "épületes műremeknek". Mára már abszolut nem bánják, hogy lemaradtak, mert azóta már láttak néhány részt ezekből a "kihagyhatatlan" csodákból. Ha valamit nem engedünk nézni, mindíg megmagyarázzuk, hogy miért nem. Én általában az ész érvekkel hozakodom elő, a férjem pedig a cinizmus vonalán halad, úgyhogy van min röhögni.

Sokkal szerencsésebb, hogy szeretnek olvasni. Én meg szeretem őket kikérdezni. Ha elmegyünk színházba, akkor is kikérdezem őket, hogy mi volt a véleményük, mit szűrtek le. Nagyon fontosnak tartom, mert ha rossul értelmezte a mondanivalót, akkor meg lehet vele beszélni, rá lehet vezetni a mű lényegére.

Persze szeretünk TV-t nézni is, de sokszor inkább magunk választunk filmet, mert amit a csatornák sugároznak, az általában tragédia. Persze vacsi közben megy valami alapzaj, pl. híradó, és a vészhelyzetet mi sem szeretjük kihagyni, de az most ugye nincs... :-)

A gyerekeim véleménye pl. a valóságshow áradatról baromi egyszerű. Nem mondanak semmit, csak enyhén meghajolnak, kinyújtják a nyelvüket, és az ujjukkal mutatják, hogy honnan jön mindjárt valami. Asszem ez így eléggé tömör véleménynek tűnik.

Szvsz az a véleményem erről az egész tévézősdiről, hogy a gyerek úgy fog hozzáállni, ahogy a környezete alakítja őt. Legalábbis a legtöbb esetben.