Egy nyár koszorújára

Az égiek dunyhája liheg fenn, hű fátyol.
Lobogó hő itt lenn, remegő Távol.
Elpilledünk alant mi, ó elfeledett kékség,
S beborít aggódón a mindenható szépség.

Pompázó zöld mezők és pihegő fák lombja.
Bennük megáll a levegő, fejét álomra vonva.
Majd símogat és suttog huncútan egy szellő,
Vállak hullámain úszó csodálatos sellő.

Maradni lohasztóan szép pillangó-lárma.
A mennyország kapuja és ajtaja tárva.
Szemünk bambán bámul, s nem mozdul a lábunk,
Az önzetlen szerelem létünk és halálunk.

---
Egy igazából soha meg nem történt, gyönyörű nyári nap emlékére íródott, 2 éve. Csak pár perc alatt, sebtében. Amolyan hirtelen felindulásból. Ráadaásul befejezetlen, zabolázatlan, szabálytalan és nyers. - Semmiho