Tánc- és illemtanárok

2004. január 29.
Lapszemle: Élet és Irodalom

Ha ebben az országban bármit is komolyan lehetne venni, akkor az olvasók most jó darabig nem olvasnának, s pláne nem vásárolnának Blikket.

Mint ismeretes, múlt vasárnap éjjel mérkőzés közben rosszul lett Portugáliában egy magyar válogatott futballista, s bár sikerült őt újraéleszteni a pályán, nem sokkal később a kórházban meghalt. A meccset élőben adta a tévé, a hír percek alatt bejárta a világot, tévéfelvételek és fotók százai jelentek meg a tragédiáról, az internetről nem is szólva, persze, hogy a magyar újságok is címlapon hozták a tragédia képeit, legelébb is a bulvárlapokat ideértve. A Blikk hozta magát a legjobban, mindjárt címlapra téve azt a fotórészletet, amelyen a futballista haláltusáról árulkodó kinagyított arca, semmibe néző, merev tekintete látható; gyengébb idegzetűeknek tán nem részletezném, aki látott már halott arcot, el tudja képzelni, milyen érzéseket vált ki címlapon.

Az ombudsman azonnal tiltakozott személyiségi és kegyeleti okokra hivatkozva, hozzátéve, hogy semmilyen eljárást nem indít, mert nem is indíthat, ugyanis "személyes adatok védelméhez fűződő joga csak élő embernek van", a futballista pediglen már nem él. Hasonlóképp' az újságíró szövetség is nyilatkozatot tett közzé, szakmai, etikai és erkölcsi mércére, jóérzésre hivatkozva, s ha valaki fölment az internetre, hát ott egyenesen a felháborodott magyar nép szólalt meg neki, hogy dögöljön meg az egész szerkesztőség, pénzhajhász, anyjukat is eladó, érzéketlen állatok; az egyik honlap pedig egyenesen kilátásba helyezte, hogy ha majd Pallagi főszerkesztő úr halálozik el egyszer, hasonló fotókat tesznek majd közzé elmúlása izgalmas és attraktív pillanatairól.

Hol van már Barangó meg a cukorkás ember zászlóégetése?
Nem vagyok naiv, de azt gondoltam, hogy a Blikk főszerkesztője a nyilvánosság elé áll, és elegánsan bocsánatot kér, hogy tényleg túllőttünk a célon, sajnáljuk, ami történt, de hát mi magunk is stresszben voltunk, vagy az ügyeletes kollega volt részeg, plusz lapos, fehér cukorkával kínálták meg őt is, vagy valami hasonló rizsa - de még véletlenül sem.
Épp ellenkezőleg: Pallagi főszerkesztő az ombudsman tiltakozására válaszolva, nem tudni honnét merített szakmai magabiztossággal kijelentette, hogy ma is ugyanúgy címlapra tenné a haláltusát, tudniillik "az emberi drámát ábrázolták a képpel, ami empátiát keltett és fokozta a részvétet", arról nem is szólva, hogy "szerkesztői döntését a nyugat-erurópai újságok és a magyar laptársak címlapjai is igazolták ugyanennek, illetve hasonló fotóknak a közlésével". Példának okáért a La Gazzetta dello Sport című olasz sportnapilap, amely tényleg mindennek, csak bulvárújságnak nem mondható.

Hát ahogy vesszük. Mert ami az empátiakeltést és a fotó okozta, s nyilván százalékban is kimutatható lakossági részvétnövekedést illeti, ez csakugyan drámai, amennyiben ekkora baromságot tényleg csak magyarországi bulvárlapok szerkesztői képesek kierőszakolni magukból, feltehetően a permanens agyhalál állapotában, úgyhogy ezzel az erővel tulajdonképpen Pallagi főszerkesztő arcképét is mindennap címlapon lehetne hozni, évekre gyászba borulna az ország.
Jó, persze, hogy nem erről van szó, a Blikk egyszerűen szalad a pénze után, mint ahogyan minden újság. Magyarországon még egyetlen embernek se sikerült normális bulvárlapot csinálnia, már csak azért sem, mert a vállalkozóknak, szerkesztőknek fogalmuk sincs arról, mi az a bulvár, viszont nagy pénz van a bulvárban, ennélfogva ha valaki ilyennek a szerkesztésére adja a fejét, akkor a valaha volt maradék kultúráját is elveszíti, illetve, ha nem, akkor nagy ívben tesz az egészre, félretesz minden szakmai öntudatot, "a hülyéknek írok és szerkesztek", kesereg nem bulváros kollegái előtt a kocsmában, s maga is meglepődik, hogy időnként mi kerül be az újságba, hogy aztán persze szakmai tekintélyét védendő végképp hülyét csináljon magából a nyilvánosság előtt.

Én csak azt nem értem, hogy miért kell ehhez még hazudni is. Ugyanis az, amire Pallagi főszerkesztő hivatkozik, egyszerűen nem igaz. A világon egyetlen újság se járt el a Blikkhez hasonlóan, képsorok, fotók ugyan megjelentek a tragédia pillanatairól, de senki se arra kockázta ki a halál pillanatát, amire a Blikk, hogy úgy mondjam, nem váltotta aprópénzre a futballista halálát, a La Gazzetta fotóján a focista körül síró, földön térdelő, imádkozó játékosok, ijedt és tanácstalan asszisztencia látható, maga a kép egésze a dráma, mégpedig feloszthatatlanul; olyan ez, mintha a Blikk szerkesztői a lakossági empátia fokozása végett Madarász Viktor Hunyadi László siratása című festményéből egyszerűen kiretusálnák a halotti leplet, mondván, az eredeti képen nem látszik az áldozat kétségkívül drámai pillanatokról árulkodó arca.

Jó, legyen ez a Blikk baja. Ám a lap főszerkesztője és helyettese ezután is rendre be fog ülni a Nap-kelte stúdiójába, hogy műsort vezessen. Amint azt Bánó András már meg is tette, s épp az ominózus címlap megjelenése napján, a lehető legteljesebb elfogulatlansággal és kulturáltsággal beszélgetve egy rendőrtiszttel, miközben a háta mögött a Blikk kinagyított képe volt látható összeférhetőségileg.
Na most akkor hogyan, mi módon ne jusson a nézőnek eszébe, hogy ez az ember itt most nem a Blikk főszerkesztő-helyettese, hanem egy mosolygós, civilizált, közszolgálati műsorvezető, akitől a lehető legtávolabb állnak a nekrofíliára utaló megoldások. És midőn Pallagi főszerkesztő vezet majd vitaműsort ugyancsak közszolgálatilag, teszem azt a jóízlésről, az önmérsékletről, kérlelhetetlenül számon kérve a vendégektől az európai viselkedési módot, a szakmai tisztességet, akármit, szintén hogyan ne gondoljon a néző lakossági kegyelet- és részvétnövelő küldetésére a Blikkben. Mert tessék megérteni: nem úgy van az, hogy reggel kilencig tánc- és illemtanár vagyok az állami tévében, aztán fél óra múltán bulvárlapom szerkesztőségébe sietve a szőnyeg közepére szarok.

Mindettől függetlenül ne legyenek illúzióink, és főleg ne lepődjünk meg, ha az országos felháborodás ellenére a Blikk eladási példányszáma csúcsokat döntögetne.
Megyesi Gusztáv