Fehér Miki édesapja nehezen dolgozza fel a történteket.
A gyász közben két apró vigaszt talált id. Fehér Miklós: tudja, hogy fiát nagyon szerették Portugáliában és látta, hogy gyermeke mosolyogva búcsúzott.

- Mikor beszélt utoljára Mikivel?
- A vasárnapi meccs előtt, telefonon. Boldog és elszánt volt, tudta, hogy szerephez juthat aznap este. A foci volt az élete, gyermekkora óta arra készült, hogy nagy futballista váljon belőle. Éppen ezért megviselte, hogy az utóbbi időben kevesebb játéklehetőséget kapott. Nem keseredett el, hanem sokkal nagyobb elszántsággal hajtott. Amikor karácsonykor itthon volt négy napig, akkor a grillcsirkeevés helyett minden áldott nap három órán át futott, erősített. Vasárnap érezte, hogy megérte keményen dolgozni, tudta, hogy újra bizonyíthat. Még mielőtt valaki azt gondolná, a kemény munka nem felelős a történtekért. Életerős fiatalember volt, aki sosem ivott, nem szedett gyógyszereket.
- Mi volt az első gondolata?
- Egy nagyon jó barátunk hívott fel a tragikus éjjelen, a nevét nem szeretném említeni. Elmondta, hogy mi történt, de megkért minket, hogy ne aggódjunk, Mikinek valószínűleg stabilizálják az állapotát. Fél órán belül jött a második, immár végzetes hívás... Nem kívánom senkinek az érzést!
- Ezek szerint a sajtóval megjelentekkel szemben mégsem élőben látták a tragédiát?
- Nem, magát az eseményt csak hétfőn délelőtt, a lisszaboni repülőtér várótermében láttam. Hirtelen az jutott eszembe, lehetséges, hogy az utolsó mosolya már nem volt tudatos. Utána mentünk be a kórházba, ahol részletesen elmondták az éjjeli történéseket. Az újraélesztéshez a legerősebb gyógyszereket használták, sajnos eredménytelenül.
- A portugál fővárosban hogyan fogadták önöket?
- Mindig az volt a bánatunk, hogy Magyarországon nem becsülik meg eléggé Mikit. Most kimentem Portugáliába, és rájöttem, hogy ott nagyon, de nagyon szerették a fiamat. Odakint teljesen más közeg veszi körül a futballt és ez a szurkolói magatartásban is megnyilvánul. A stadion felé vezető úton tízezrek álltak, zászlókkal, mezekkel emlékeztek rá. Itthon el nem tudja senki sem képzelni, mennyire szerették Mikit. Találkoztam az ottani sportminiszterrel, a klubelnökkel, mindannyian részvétüket nyilvánították. Olyan pozitív dolgokat hallottam Mikiről, amelyekről sohasem mesélt nekünk. Mindig is szerény volt, talán ezért is szerették nagyon. Itt szeretném megköszönni Balla János nagykövetnek a segítséget. Ő is sokat tett azért, hogy még egyszer láthassam a fiamat.
- Mármint a koporsóban?
- Igen... Sohasem fogom elfelejteni. Félig-meddig még mosolygott, és ez méltó hozzá. Rengeteget mosolygott, és ez a kép marad meg bennünk is.
- Nem került túl hamar a koporsóba? Talán többet is meg lehetett volna tudni a halál pontos okáról...
- És remélem, hogy meg is fogunk minden tudni. Várjuk a szövettani vizsgálatok eredményét, talán azok segítenek. Minden létező fórumot fel fogok használni, hogy megtudjam: mi történt valójában?
- Hogyan tovább?
- Nagyon nehéz idő vár ránk. Tegnap este, amikor hazaértünk rögtön a Fehér Barátba siettem. Az étteremnek két hónapja vagyok a tulajdonosa, azóta pedig teljesen a fiam ereklyéivel díszítettem fel. Rengeteg kép, újságcikk emlékeztet rá, valamint az összes klub meze ott lóg a falon, ahol valaha játszott. Megpróbálom ott megtalálni saját vigaszomat, de nagyon nehezen megy. Nézegetem a címlapok képeit, a filmkockákat, így tartom a kapcsolatot Mikivel.
A fiamnak még tervei voltak, nősülni akart, Adrienn éppen a tragikus vasárnapon keresett magának menyasszonyi ruhát Budapesten. Közel 31 éves koráig külföldön akart játszani, utána tervezte azt, hogy hazatér. Számára a sport volt az első, a fociért élt, és a fociért halt meg.
(lapincs)