Ígérem, legközelebb akkor térek vissza Sándor L. István vitícikkéhez, ha végigolvastam, de még valamit, egészen friss (mai) élményemet elmondanám. Az idiótát láttam a Katonában, nem először, és tudom, hogy az előadás színvonalát, az adaptáció sikerültségét stb. lehetne vitatni, viszont: történt az este valami, amire én azt szeretem mondani, hogy igen, ez a színház. Fekete Ernő egy ponton egészen reménytelenül belesült a szövegébe, kihagyott mondatokat, a színpadon érezhetően megdermedt a levegő - és mégis, egy pillanatra sem zökkent a szerepéből. Fekete Ernő este héttől tízig Miskin herceg "félkegyelmű", és ebből a miskinségéből akkor sem tud kizökkenni, ha éppen szöveget téveszt (esetleg talán azért, mert nem lehet könnyű nappal Ivanovot próbálni, este pedig Miskin hercegnek lenni).

Szóval azt gondolom, a színház az leginkább ilyen erős pillanatokból, ilyen kizökkenthetetlen színpadi létezésekből áll, adódik össze, válik csodává estéről estére - és amíg vannak ilyen pillanatok, addig nem biztos hogy annyira "veszélyesen hanyatlik a magyar színjátszás színvonala". (Egyébként, tényleg: volt olyan idő, amikor nem hanyatlott? Jut eszembe, már Csehov korában is hanyatlott, ld. pl. Sirály. :-) )