Nem csoda, mert nem is azt írtam, csak egymás után következett két független mondatrész. Tehát:
1. pl. a Wrathchildot el szokták szúrni – és nem Dickinson, nem is irtam ezt, hanem sajna a gitárok. Az eredetiben olyan szép „gömbölyű”, kövér basszusokkal, végig szólózva(!!!) iszonyat élet van benne – ebből lett már a Live After-en egy sematikus sikálás. Na. A Diannot meg szóba se hoztam. A Dickinsonról csak azt írtam hogy szerencsétlen refréneket énekel néha – és ezt mondod te is, és ez független attól hogy milyen énekes, amiről viszont nem mondtam semmit.
2. Viszont szóba lehetne hozni a dobost, aki ugyancsak tönkrezúz pár régi klasszikust: rosszul játssza a Running Free-t – egyszerűen NEM AZT üti, pedig ahol fontos lenne a dob, az az a szám. Illetve: ugyancsak tönkrevágja a Run To The Hills-t, túl gyors, élettelen. Ezért adtam túl a Live Afteren is, hehe. És ezért tök jó meghalgatni a 82-es koncerteket.
3. Humoron nem azt éremm, hogy lehet-e rajta röhögni vagy nem, hanem hogy van-e benne élet. Ahogy más is írta itt korábban: minden szám mindig ugyanúgy hangzik el – sőt, ahogy fentebb írtam, rosszabbul. Jut eszembe: a McBrain a Hallowed-et is elszúrja: olyan finoman lép be a dob az eredetiuben, finom kettőzésekkel – na ez nála tök sematikus. Kár.
Ezt tudták jobban pár évvel korábban – tehát nem viccesebben, hanem élettelibben, természetesebben, gazdagabban, jobb kedvűen – és közben persze nekem is jobb kedvet okoztak, függetlenül attól hogy röhögnöm talán nem kellett.