Sajnos, az a nagy büdös helyzet, hogy sohasem tudhatjuk, mivel gázolunk bele igazán egy kiskölök lelkivilágába.
Alig van emlékképem a picigyerek koromról, és azok is teljesen jelentéktelenek.
A kamaszkori élményeim viszont elég nyomasztóak.
A legélesebb emlékem 19 éves koromból van, amikor is anyám azt találta mondani, egy veszekedésünk alkalmából, hogy dögöljek meg, a hasamban lévő gyerekkel együtt. Ez igen csúnya, kegyetlen mondat. Mégis, anyám minden zakkant dolgot az ember fejéhez vág, ha elveszti az eszét, így ő valszeg nem is emlékszik rá. Az teljesen biztos, hogy nem gondolta komolyan.
Mégis élesen megmaradt. De ettől én még nem lehetnék "zavaros", semilyen értelemben.
Az már más kérdés, hogy az én, szüleimhez való viszonyom enyhén szólva sz@r.

De Aliz, téged egyszerűen bűnbaknak használ a lányod. Könnyebb lepasszolni a felelőséget, mint szenbenézni a valósággal.
Meg nyílvánvaló a pszihomókus rossz hatása. Az a gyógymondat, amit a szádba adott, erre vall.
Szóval ennél sokkal többet ki kell bírnia az embernek. Valószínűleg a lányod életében sem ez volt a két legrosszabb élmény. (ha igen, akkor irigylem)
Csak ebbe kapaszkodik. Ne vedd fel a labdát! Ha szabad tanácsolnom.
Más kérdés, hogy az elhagyástól való félelem szörnyű dolog. De gondolom megmagyaráztátok neki, hogy visszajöttök!
Mert pl. én soha, semelyik gyerekemnek nem mondtam azt, hogy "Itt hagylak!", és hogy "Nem szeretlek".
Sok mindent mond az ember mérgében, és van amikor rendkívül dühös, és szétveti az indulat, de a gyereknek akkor is biztonságban kell éreznie magát, és biztosan tudni, hogy az anyja/apja szereti őt, és ezt a tényt semmi, de semmi nem változtathatja meg!!!!!!!!!!
Ha ez adva van, akkor rajta múlik milyen ember válik belőle. Hisz nem egyformán, és nem mindig jól neveljük gyermekünket. Csak egy van, mi állandó, a szeretet, a jó akarás. És ez építi az egészséges lelket.
Szerintem.

Mesó