A 'There is no if...' két - úgymond - versszaka között létezik az a pillanatnyi csend (amit a Trilogy koncerten százszorosan felnagyítva és eltúlozva még jobban élvezek), amelyben szívesen megbújnék, örök nyugalomban és a várakozásnak abban a biztos tudatában, hogy mindenképpen eljön a folytatás (a következő versszak), az a "jövő", amit ismerek és szeretek, amire számítok. Az állandóságnak ezt az állapotát sokkal inkább el tudnám viselni, mint azt az örökös bizonytalanságot, amivel minden nap szembe kell néznem: vajon holnap milyen napra ébredek...?

Jó reggelt! :)